A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
November 1., Mindenszentek ünnepe
Mt 5,1-12 – Nyolc boldogság
Lukácsnál (Lk 6,20-23) a nyolc helyett csak négy boldogság van. Közös mindkét evangéliumi részben, hogy boldogok a sírók és a Jézusért gyalá-zottak (ez utóbbi Máténál „9. boldogságként” szerepel a szövegben, az első nyolctól eltérően a hallgatóságnak közvetlenül, második személyben mondva). Máté – Lukáccsal ellentétben – az első boldogságnál „lélek szerinti” szegényeket említ, ami rengeteg hamis értelmezési lehetőséget nyit meg, mint például: boldogok a bolondok, boldogok az önhittségtől és az anyagi kötöttségektől mentesek, boldogok, akiknek nem mindenük a pénz stb. Lukács magától értetődővé teszi, hogy a tényleg nyomorgókra – és nem a tisztes körülmények között élőkre – gondol, mivel nála a második boldogság az éhezőké. A mátéi „lélek szerint szegények” kifejezést talán úgy lehet jól érteni, hogy ők azok, akik a másoknak adás miatt tudatosan, következményképpen elszegényítik magukat, olyan szintre, hogy már alapvető szükségleteik sem teljesülnek, így nyomorog-niuk kell. Azért ez az értelmezés is különbözik némileg a „született nyomorgók” jelentéstől, mivel aktivitást feltételez, illetve lehetőséget ad arra, hogy magunkat ne diszkrét skálán (nyomorgok vagy nem nyomor-gok), hanem egy folytonos vonal mentén helyezzük el (ma ennyit adtam, ennyivel kerültem közelebb a nyomorúsághoz).
Az éhezők Máté szövegében is szerepelnek, azonban szinte teljesen elveszi ennek társadalmi élét, amikor azt írja: „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot”. Ki az, aki erre azt mondaná, hogy őt nem érdekli az „igazság”? A félreértést tovább súlyosbítja, hogy a magyarban köznapi értelemben az igazság szót a „valóság” szinonimájaként hasz-náljuk, s így értve a mondat akár egy újságírói vagy a rendőrnyomozói szakszervezet jelmondataként is működhetne. De még akkor is, ha az igaz szót nem értelmezzük félre, hanem „Istennek tetsző” értelemben használjuk, még így is teljesen mást jelent ez, mint Lukácsnál. Ily módon a szöveg már nem fiziológiai éhséget vagy szomjúságot jelent, hanem valami „magasabb rendű”, önmegvalósítási szükségletként jelenik meg. (Maslow szükségletpiramis-elmélete öt egymásra épülő szinten különíti el az ember szükségleteit, amelyek közül a fiziológiai szükségletek az alap-vetőek – éhség, alvás stb. –, míg legfelül az önmegvalósítási szükségletek állnak.)
Máténál és Lukácsnál tehát két ugyanolyan, egy hasonló és egy nagyban különböző boldogság van. Máténál szerepelnek még ezeken kívül: a szelídek, a könyörülők, a tiszta szívűek, a békességet készítők és az „igazságért” üldözöttek. Érdekes, hogy – amint a szegénységnél láttuk – ezek is inkább valamilyen tevékenységet végzőkről, nem pedig valamilyen állapotban levőkről szólnak. Aki került már igazán súlyos emberi konfliktusba, az valószínűleg meg tudja erősíteni, hogy a szelídség és a tiszta szív fenntartása bizony igen kemény munka is lehet, ezért én is úgy vélem, hogy itt a magunkat megszelídítésről és megtisztításról van szó.
Lukács vagy Máté hitelesebb? Nem tudom. Ez is, az is szolgálhatja az Úr célját. A mi feladatunk, hogy a két értelmezés közül mindig azt alkalmazzuk a saját életünkre, amelyiknek több haszna van – az Isten Országa szempontjából.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
November 8. Évközi 32. vasárnap
Mk 12,38-44 – Hogyan adjunk?
Hányszor, de hányszor halljuk a két fillér történetét „a bezzeg-özvegy-asszonnyal”.Gyerekkorunkban a kifestős hittanfüzet rőzsehordó asszony-ságra emlékeztető elgyötört nénikéjének képe alapján próbáltuk átérezni a történetet, később, hittanórákon, közösségi találkozókon átbeszélve, esetleg tettekké formálva kíséreljük megérteni a lényeget, és ennek szellemében cselekedni.
Megérteni azt, ami pofonegyszerű, és Jézus a példabeszédben konkrétan ki is mondja, szinte elvéve a lehetőséget az utólagos értelmezéstől, az „aha”-élményektől. Talán, mert ebben a részben van a teljes jézusi mondanivaló esszenciájának egyik fontos részlete? Talán. Talán, hogy itt véletlenül se essék félreértés? Talán. Talán azért, mert a tisztán megjelenített adáseszménynek követése az egyik legnehezebb feladat? Talán. „Ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan fölöslegükből adtak, ez azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: egész megélhetését” (Mk 12,43-44).
A szövegből nem derül ki, így valószínűleg nem is fontos, hogy az asszony idős volt, vagy fiatal, voltak-e gyerekei, vagy sem, illetve hogy a pénz jó helyre került-e, vagy sem.
Saját példánkon viszont látjuk, hogy az adás akadozik. Egyszerűsítünk. Odaadjuk, amit már két éve nem vettünk elő a szekrényből – ha épp van időnk összekészíteni. Ha jól keresünk, még pénzt is adunk, de meg akarunk győződni arról, hogy ki használja, mire használja. Figyelemmel akarjuk kísérni a sorsát, egyfajta hatalmat érzünk magunkban, hogy megmondhassuk, mit tehetnek adományunkkal, és mit nem. Az a vágyunk, hogy jó helyre adjunk, teljesen normális, viszont miután gondos körültekintéssel adtunk, már nincs hatalmunk a pénzünkkel tovább rendelkezni, más embereket irányítani. Bezzeg az özvegyasszony...
Azt gondolom, az írástudókéhoz hasonlító képmutatás, ha a szöveg elemzésre, magyarázkodásra késztet minket, ha kizárólag hivatkozási alapként szolgál. Álszent, ha az adással szabályozni, hatalmat gyakorolni is akarunk. Adni kell. Oda kell adni, amink van.
[Sztraka Ágnes és Frank Tamás, Budapest]
November 15. Évközi 33. vasárnap
Mk 13,24-32 – Ha eljön az a nap
Egyszer régen egy közösségi találkozón előkerült az a téma, hogy vajon mit csinálnánk másként, ha pontosan ismernénk halálunk dátumát. Járnánk-e tovább iskolába vagy dolgozni, vagy esetleg elutaznánk valami régóta vágyott helyre? Nekiállnánk-e megcsinálni a régen halogatott, nagyszabású feladatot, netán elosztogatnánk minden vagyonunkat, hogy halálunkkor semmink se maradjon?
Elgondolkoztam azon, hogy mi történne, ha egyszer csak bemondaná a Híradó: cáfolhatatlan jelek mutatnak arra, hogy mondjuk 3 hónap múlva, szerdán délután véget ér e földi világ. Azt még nem tudjuk pontosan, mi lesz utána, egyelőre a tudósok is csak sötétben tapogatóznak, de hogy az életnek a jelenlegi formájában vége lesz, az biztos. Az országok vezetői kérik, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát; összehívták az ENSZ rendkívüli közgyűlését; a pápa Rómában másfél millió ember előtt a vallások összefogásáról beszélt; Lettország bejelentette, hogy fel-függeszti az IMF-hitel törlesztését; zuhanórepülésben a forint stb., stb. ...
Könnyű elképzelni, hogy nem kellene hozzá 3 hónap, és az emberek gyorsan kiirtanák egymást, még mielőtt megtapasztalnák, hogy milyen is a végső ítélet. Hiszen miért is járnék be dolgozni, ha úgysem fogom tudni elkölteni a pénzt? Miért vinne el a buszvezető a közösségi találkozóra, miért adna benzint a benzinkutas, miért jönne értem a mentő? Miért félnék a tetteim következményeitől, miért ne akarnám elvenni a másik sonkás zsemléjét, ha egyszer nekem már nem jutott? Miért ne akarnám megölni azt, aki az én sonkás zsemlémre pályázik? Ráadásul már házasodni sem érdemes erre a hátralévő kis időre...
Ha nincs transzcendens remény, akkor – az egyének különböző távú terveit mintegy fogaskerékként összekapcsolva – kizárólag a pénz az, ami megakadályozza, hogy összeomoljon az emberiség. Hát ezért kellett az Emberfiának eljönnie. Hogy elmondja az Örömhírt: Térjetek már észhez, az Isten Országa a földön is lehetséges! Az Atya szeret titeket, és mindenki arra lett teremtve, hogy ezt a szeretetet továbbadja! Ha teljesítjük a szeretet-törvényt, akkor nem lesz szegénység, nem lesz sírás, nem lesz éhezés és nem lesz üldöztetés: megvalósul az Ország, és mindenki igazán, teljesen boldog lehet.
Eljött. Elmondta. Hiszünk neki? Ha nem, akkor nem marad más, mint a transzcendens remény, hogy halálunk után jó kezekbe, a szerető Isten ölébe kerülünk.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
November 22. – Krisztus király ünnepe
Jn 18,33b-37 – Miféle király?
Jézus király. De, szegény, hiába próbálta elmagyarázni többször is, hogy mit jelent az ő „királysága”, Pilátus nemigen értette meg. Ennél kevésbé csak a későbbi századok keresztényei értették szavait, amikor mindenféle misztikus tulajdonságokat kezdtek ráaggatni, mint az igazi – földi – királyokra.
Jézusnak van országa, pontosabban Országa, így, ilyen értelemben király. (Görögül meg végképp, hiszen az ország és a király szavak egy tőről fakadnak.) Nekünk is van ilyen Országunk? Természetesen, hiszen oda tartunk! Királyai vagyunk ennek az országnak? Értelmetlen kérdés. Értelmetlen, mivel azt feltételezi, hogy az Isten Országában is a földihez hasonló hatalmi viszonyok vannak, azaz uralkodás és parancsolás. Jézus világosan megmondja: ha az Ország földi lenne, akkor akár létezhetnének is benne ilyen fogalmak, de az ő Országa nem innen való! Ugyanígy értelmetlen azt gondolni, hogy Jézus földi királyként uralkodik a Mennyek Országában.
De nem is az a fő baj, hogy nem tudjuk elképzelni a nem földi szabályok szerint berendezkedett Mennyek Országát. Az a baj, ha az Elképzel-hetetlenről alkotott mindenféle zavaros elképzelésünk felülírja mindazt a tanítást, amelyet Jézustól kaptunk. Azt, hogy adni kell, hogy szolgálni kell, és el kell viselni, ha bántanak. Hogy „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”, és „nem mondalak titeket szolgáknak”. Pedig Jézus ezért jött a Földre, és nem azért, hogy valakik akarata ellenére királlyá tegyék: ez a Sátán műve lenne. Ezt akarta a forradalmat követelő tömeg: elmenekült előlük. Ezen röhögött a csőcselék, miközben a Golgotára vitték. Tűrte. Erre az őt követő századok dicsőségesen uralkodó Krisztus Királlyá tették az elárult, megalázott és végül kínhalált szenvedett Emberfiát. Földi életét befejezvén mit tehetne egyebet? Ezt is tűri. Mert Isten hatalmas, és mindent elvisel.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
November 29. – Advent 1. vasárnapja
Lk 21,25–28.34–36 – „Jelek lesznek…”
Erkölcsi tanítás nélküli (attól megfosztott?), apokaliptikus hangvételű evangéliumi részletet rendel egyházunk az Advent nyitányára. De hát mit várjunk egy olyan ünnep alkalmával, amely Krisztus „eljövetelére” hivatott felkészíteni a hívőket… Várakozunk. De vajon mire? Talán a betlehemi gyermek születésére, lepukkant, bűzös istállójára, a példamutató sze-génységre, vagy pedig az Emberfia dicsőséges visszatértére, amikor mindenki elpusztul, ha nem várta kellő éberséggel az Úr érkezését. Hiszem, hogy az Advent várakozása az előbbiről szól, ám tudom, hogy az előírt evangéliumi szakasz az utóbbiról.
Mi köze a kettőnek egymáshoz?
Szomorúan tapasztalom, hogy az Adventből kilúgozták a megszülető kisded történetének erkölcsi üzenetét. Nem mintha meg volnék győződve az istálló-szegénység történeti hitelességéről. Túlságosan is topikus (sok száz éves irodalmi „toposzokból”, mintákból építkező) a gyermekség-evangéliumok leírása ahhoz, hogy hiteles történeti forrásnak tekintsük őket. Ám a jól ismert, legendákkal dúsított betlehemi történet szinte minden mozzanata erkölcsileg hiteles mintát kínál számomra József alázatától Mária kitartásán át a Szent Család szent (és pozitív értelemben vett) igénytelenségéig. Már alig érdekel, hogy tényleg így volt-e. Ehelyett mit kapunk ma? A dicsőséges, világbíró Krisztust, a zsidó apokaliptikus irodalomból ismert Emberfiát, akitől rettegjen csak a hitvány! A keresz-ténységnél pár száz évvel öregebb zsidó apokaliptika (türelmetlen világvége-várás és az ebből születő irodalom, ld. Henókh-apokalipszis) olyan nagy hatással volt a korai keresztényekre, hogy számtalan ponton beszüremkedett a kánoni evangéliumokba, sőt, a Jelenések könyve által vegytiszta formában is helyet kapott az Újszövetség iratai közt.
Egyesek a mai evangéliumi szakaszunk mondatait is apokaliptikus beszü-remkedésnek tartják, és azt valószínűsítik, hogy Jézus nem mondhatta őket. És valóban, Jézus morális üzenetététől mi sem állna távolabb, mint jövőbeni rémületes visszatértének jósolgatása. Ráadásul a szöveg (Lk 21,28) Jézus ajkára ad egy olyan szót, amely e helyet leszámítva csak Pálnál fordul elő az Újszövetségben, nála viszont kilenc alkalommal. Ez a szó a megváltás szócsaládjának egyik szava: az apolütrószisz (tkp. váltságdíjért való kiváltás). Úgy tartom, hogy Jézus nem tekintett saját halálára úgy, mint váltságdíj kifizetésére, amelynek fejében szabadon engednek minket, embereket. Ezt a szerepet Pál tulajdonította Jézusnak, a történelmi kereszténység pedig sajnálatos módon maradéktalanul átvette e pálizmust. Számunkra azonban ne Jézus kozmikus megváltó-szerepe legyen a lényeg, hanem a szeretet törvénye: a szegénység, a kicsiség és az üldözöttség vállalása. A legendárium szerint a betlehemi kisdednek hamar kijutott mindegyikből!
Mit tanulhatnánk mégis e rendkívül problémás evangéliumi szakaszból?
Talán csak azt, hogy készülnünk kell a saját apokalipszisünkre, világ-végénkre, halálunkra. Sosem tudhatjuk, mikor ér véget földi életünk, márpedig csak addig dolgozhatunk a világ jobbá tételén, amíg itt vagyunk, odaátról legfeljebb csak szurkolhatunk az itt maradóknak. „Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot” (Márai Sándor: Füves könyv).
[Bajnok Dániel, Budapest]
