A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Október 4., Évközi 27. vasárnap
Mk 10,2-16 – Házasság gyermekmódra
Már megint a farizeusok. Most a következő kérdéssel igyekeznek tőrbe csalni és lejáratni Jézust: „Szabad-e a férjnek elbocsátania feleségét?” Persze mi tudjuk, hogy az ő sarokba szorításához nem lehet elég korán kelni. Jézus tisztázza, hogy Mózes annak idején csak azért engedélyezte az asszony válólevéllel történő elbocsátását, mert számolt szívük ke-ménységével. „De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét!” Hányszor hallottuk már ezt az idézetet, szinte már a könyökünkön jön ki. Pedig ha belegon-dolunk, milyen szép, amit Jézus itt mond. Isten a teremtéskor elgondolta, hogy nekünk miképpen lenne a legjobb, így megszületett férfi és nő felbonthatatlan egysége. Erre az ember – mint ahogyan egy kis idő elteltével az atomról, az „oszthatatlanról” is bebizonyítja, hogy osztható – kitalálja, hogy felrúgja ezt az isteni egységet. Mert kemény a szíve.
Pedig instrukciókat is kapott a témához. Megvan például a helyes sorrend. Vajon Jézus miért nem azt mondja, hogy „ketten egy test lesznek, és az ember elhagyja apját, anyját és feleségével tart”? A férfi dönt: számomra mostantól ez a nő a legfontosabb. Még a szüleimnél – azoknál az embereknél, akiknek az életemet köszönhetem – is fontosabb. Feleségül veszem, vele tartok, és eggyé leszünk. Mesésen hangzik. Mégis hányan borítják fel ezt a sorrendet, és mire eljutnak a házasságig (ha egyáltalán), már annyiszor váltak egy testté valakivel, hogy számukra elveszti értékét Isten egyik legszebb ajándéka. Nem csoda, ha simán felrúgják a házasságot is. Úgy vannak vele, mint a próba munkaidővel. Az elején jónak tűnt a meló, de most úgy gondolom, mégsem kell. Otthagyom.
Jézus aztán már nyújtja is a következő kapaszkodót: elmondja, milyeneknek kell lennünk. Mint a gyermekek. Ez segít többek között abban, hogy a nagy szavakkal elpapolt „Isten alkotta, felbonthatatlan férfi-nő egységet” megélhessük a mindennapokban. Ezért tehát lássuk: Mi jellemzi a gyermeket?
Feltétlen bizalom. A folytonos gyanakvás nem jó tanácsadó, és teljesen felőrli energiánkat. Más baj nincs vele. Persze bízni valakiben kockázatos. Bánthatnak, sérülhetünk. De milyen szép, ha valakire teljesen rábízhatom magam, ha tudom, hogy számíthatok rá, ha biztonságban érezhetem magam mellette, ha önmagamat adhatom, és ha érzem, bízik bennem.
Csodálat. Hát igen, a felnőtt ember hajlamos mindent természetesnek, illetve neki kijárónak venni. Kicsit kiveszett belőlünk a szemek elkerekítésének képessége. Nahát, milyen aprócska ez a virág! És mennyi kedvesség van ebben az emberben! Ha tudjuk csodálni környezetünket, másokat és önmagunkat, rájövünk, hogy milyen gyönyörű világban élünk, milyen remek emberekkel.
A szeretet kimutatása. Meggondolandó. Az „Amikor elvettelek / hozzád mentem, mondtam, hogy szeretlek, minek ismételjem magam?” című magatartás igen kevéssé tudja kielégíteni szeretetet kapni és adni vágyó igényeinket. Fontos nap mint nap tudnom és éreznem, hogy a másik szeret. És fontos biztosítani őt a szeretetemről. Az érzelmek kimuta-tásának 1001 módja van, lehet válogatni belőle. Kihez melyik áll közelebb.
Megbocsátás, elfogadás, őszinteség, növekedési vágy. Sok dolgot elleshetünk még a gyerekektől. És még így sincs garancia. Attól, hogy megvan a recept és hozzávalók, még nem biztos, hogy jól sikerül az étel. És mennyivel bonyolultabb a házasság, mint az almás pite! De töretlenül próbálkoznunk kell! Menni fog! Isten bízik bennünk.
[Kőszegi Júlia, Pécs]
Október 11. Évközi 28. vasárnap
Mk 10,17-30 – Több mondat a gazdagságról
Jézus igen meglepi a gazdagot, amikor az leborul előtte, és az örök életet óhajtja, hiszen számára már csak a szegénység az egyetlen feltétel ehhez. Nem kell csodálkoznunk a fiú reakcióján, amikor lehervadt arccal elsomfordál.
A következő rész többek között rám is vonatkozik; akit nem érint, annak jó. De most őszintén: Ki az közülünk, akinek nem jön jól egy kis pénz? Nem fantáziálgattunk már ezerszer azon, hogy ha anyagi helyzetünk kicsit jobb lenne, mit is kezdenénk? Dehogynem. Én legalábbis biztosan. Minden nap, amikor bemegyek a munkahelyemre (egy kapitalista német cégnek dolgozom) hálát adok, hogy van munkám, ugyanakkor nem feltétlenül nagy örömmel gondolok az aznapi teendőkre, mert azok alapjában véve nem tetszenek. Sokszor azon ábrándozom, hogy „de jó is lenne egy kicsivel több pénz, akkor végre megalapíthatnám a családomat, amiért minden nap most is dolgozom”! Persze sokan mondják erre azt, hogy hát mire várok, meg majd Isten megsegít, a családhoz úgysem kell pénz, csak szeretet. Félreértés ne essék, én nem akarok gazdag lenni. Egyszerűen gyerekeket szeretnék. Ehhez nem kell nagyon sok pénz, én csak annyit szeretnék, hogy a jövendőbelim el tudjon menni szülni, ne legyen akadály az, hogy a kettőnk fizetése is kevés, hát még az enyém egymagában. Így hát most marad a spórolás, már egész jól megy, majd úgy is lesz gyerek.
Foglalkoztat a pénz. Mindenkit foglalkoztat, hiszen minden könnyebbnek tűnik általa. Ezért is nehéz megválni tőle. De ha egyszer könnyebben tudjuk megoldani a problémáink nagy részét pénzzel, miért mondja Jézus, hogy legyünk szegények? Nem azért, mert ő is az volt, kipróbálta és tetszett neki, hanem mert tudja, hogy a gazdag ember kevesebb eséllyel látja meg a szegényt. Valahol van is erre egy mondás: „Ha az ember kinéz az ablakon, látja a többi embert, a csodás természetet. Ha bekeni egy kis ezüsttel az ablakot, már csak a saját arcát látja.” Ez valóban így van, sajnos nekem is van rossz tapasztalatom ez ügyben. A szegény észreveszi a másik embert, a gazdag nem. Ennyi. Ez a kulcs. Aki látja a többit, szeretheti őket, és segíthet nekik. Ez kell az üdvözüléshez, ha jól tudom.
A határok azonban nagyon képlékenyek, és a gazdagság is relatív. Nem várhatjuk el mindenkitől, hogy remetei szegénységben éljen. Egy különbség van még a mai gazdag ember és a bibliai ifjú között is. Ma a többi parancsolatot megtartva nem lehetünk gazdagok, régen talán igen. Ez is megfontolandó, ha már be akarunk jutni a Mennyek Országába.
[Kőszegi Mátyás, Pécs]
Október 18. Évközi 29. vasárnap
Mk 10,35–45 – Zebedeus fiainak kérése
Jakab és János arcátlan lobbisták. Pontosan tudják, miképpen lehet jutni valamire ebben a világban: a megfelelő emberhez kell fordulni kérésünk-kel, még mielőtt mások tennék ugyanezt. Így lehetünk igazgatóhelyette-sek, így nyomhatjuk be gyerekünket egy jó iskolába, így kaphatunk helyet a nagyfőnök jobb- és balkeze felől. A világban évezredek óta mindenhol így megy ez – aki jól lobbizik, az szerezhet pénzt, hatalmat, befolyást, pozíciót. Nem csoda, hogy Zebedeus két fia is így óhajtotta többre vinni a többi tíz tanítványnál. Persze ne gondoljuk, hogy amazok másként gondolkodtak a világ dolgai felől: alighanem azért bosszankodtak (Mk 10,41), mert nem nekik jutott eszükbe hamarabb szólni egy-két szót a saját érdekükben.
A tanítványok Jézus haláláig képtelenek arra, hogy másképp gondoljanak mesterükre, mint politikai megváltóra. Nem értik, hogy miről beszél Jézus, amikor az Országot emlegeti – azazhogy azt hiszik, hogy értik: nyilván a felszabadított Izraelt. (Számunkra: a helyreállított Nagy-Magyarországot.) Itt aztán jó lenne megszerezni a főkancellári vagy pénzügyminiszteri posztot Krisztus Urunk elnöklete mellett! Van tehát miért könyökölni. Jézus számára azonban az Ország nem a világ, ahol megéri strapálni magunkat, hogy másokat megelőzve jussunk pozíciókhoz. Akkor vajon mi? Talán a Mennyország, ahová (hitünk szerint) halálunk után jutunk? Igen, de nem csak az. Jézusnál nem választható szét élesen egymástól a földi életet követő örök élet Országa és az Isten Országa itt a Földön, amelyet keresni kell (Mt 6,33), amely már közel van (Mk 1,15), amely a szegényeké (Lk 6,20), ezért oda nemigen juthat be gazdag (Mk 10,23), sőt, erőfeszítés nélkül senki sem (Lk 16,16). Isten Országa köztünk van (Lk 17,21), de nem egy fizikailag vagy földrajzilag meghatározható helyen, hanem a lelkünkben, a barátságainkban, a családjainkban, a közössé-geinkben. E helyeken nincs jobb- és bal felől ülés, nincs hatalomgyakorlás, csak szolgálat van! „Aki első akar lenni köztetek, legyen a rabszolgátok.” Ó, de távol van ettől a világ, hiába nevezik magukat minisztereknek (szolgáknak) fő korifeusaink.
Az evangéliumi szakasz azonban felvet egy olyan problémát is, amelyre nem tudom, van-e jó válasz. Márknál maga a két tanítvány áll elő fenti ambiciózus ötletével, Máté viszont (Mt 20,20) mintha megkegyelmezne a testvéreknek, és anyjuk szájába adja a kérést. Ezzel egyrészt leveszi a felelősséget a fiúk válláról (hiszen nem ők mondják ki a kérésüket), másrészt kissé közelebb hozza mihozzánk a történetet. Mielőtt ugyanis elhamarkodottan pálcát törnénk e lobbisták felett, kérdezzük csak meg magunktól: Mi talán még soha nem próbáltuk hasonlóképpen egyengetni például gyermekeink útját? Az ilyesmit protekciónak szoktuk nevezni, és általában dühítő jelenségnek tartjuk mindaddig, amíg velünk vagy mieinkkel szemben alkalmazzák mások érdekében, és nem mi kényszerü-lünk rá. X elintézte, hogy a gyerekét felvegyék a jó nevű Y iskolába. Z-t sikeresen beprotezsálták arra a munkahelyre, ahova rajta kívül még hárman jelentkeztek, de – fájdalom – nem volt megfelelő a kapcsolati tőkéjük. Csúnya protekció! Pedig hány ismerősöm köszönheti szülei, barátai buzgalmának, hogy ide került, és nem amoda. Szabad ezt? Nem tudom. Azt tudom, hogy aki nem viseli szívén gyermeke taníttatását (például azt is, hogy milyen iskolába jár), az csúnya hibát vét. Hol a határ az érdekeimért (vagy az enyéim érdekeiért) való kiállás és a protekció, illetve lobbizás között?
Úgy hiszem, Jézus számára ez nem lett volna kérdés. Ő nem e világban gondolkodott, hanem az Országról beszélt. A lobbi- és protekciókényszert a teljesítményorientált világ „erőlteti” ránk, amely elvárja tőlünk, hogy harcoljunk meg felebarátainkkal a munkahelyekért, iskolákért, jó orvo-sokért, és még ki tudja miért. Ha nem tesszük, megnézhetjük magunkat. A szeretet országában azonban nincs efféle teljesítménykényszer, így nincs szükség protekcióra sem. De vajon mit szabad tennünk, míg ebben a világban (is) élnünk kell (vö. Jn 17,15)?
[Bajnok Dániel, Budapest]
Október 25. – Évközi 30. vasárnap
Mk 10,46-52 – Szemesnek áll a világ?
A jerikói vak koldus nemigen hallgat másokra. Amikor megtudja, hogy Jézus jár arra, elkezdi kiáltozni, hogy „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”. Ez valamilyen oknál fogva erősen zavarja az Emberfia útitársait. Lehet, hogy azért, mert igazából mindegyik a saját problémájára akart gyó-gyulást a csodatévő doktortól? Nem kizárt. Mindenesetre én nehezen tudom elképzelni, hogy Jézus úgy utazott volna, hogy közben a körülötte lévők folyamatosan a nyavalyáikat mutogatják neki. Számomra sokkal közelibb az a kép, hogy a Tanító útközben komoly dolgokról beszélgetett a többiekkel, azaz tanított. És ezt a valóban fontos tevékenységet zavarja meg a koldus a kiabálásával. Ez az a helyzet, amikor valószínűleg én is igyekeznék a zavaró körülményeket (a bekiabálókat) kizárni, hogy mind csak Rá figyelhessünk.
A vak azonban nem riad vissza a tömeg – érthető – rosszallásától. Neki már nincs veszíteni valója. El is éri célját, és sikerül felhívnia magára a figyelmet: Jézus – talán éppen félbehagyva egy gondolatot – magához hívja. És nem veti szemére antiszociális viselkedését, hanem megkérdezi, hogy mit szeretne. „Hogy lássak” – így a vak. Jézus ezt válaszolja neki: „Eredj, hited meggyógyított téged!” És tényleg csoda történik, meg-gyógyul. Erre mit tesz a mi vakunk? Azt hinnénk, hogy a csoda miatt érzett nagy hálájában mindent teljesít, amit Jézus kér tőle. Hát nem, nem hagyja ott, hanem követőjévé szegődik.
Ha a saját érdekeinket mindig háttérbe szorítjuk mások érdekeihez képest, akkor lehet, hogy sikerül olyan áldozatot hoznunk, amelyet valójában nem is vár el tőlünk az Isten. Ettől nekünk rossz lesz – de Neki sem lesz jobb! Lehetséges, hogy a tömeg szerette volna zavar-talanul hallgatni a tanítást, és talán Jézus maga sem kívánta tovább szaporítani a vele együtt utazók számát; a vak azonban észrevette, hogy élete lehetőségét szalaszthatja el – mind a gyógyulás, mind az igazzá válás útján –, ha hagyja Jézust továbbsétálni.
Semmiképp sem akarom az önzést dicsőíteni az altruizmussal szemben. Úgy látom, a világban – legalábbis a mi felünkön – sohasem látott ma-gasságokba jutott az egyéni érdekek imádata. A sok önző ember között pedig elvész az Isten hangja, és még földi értelemben sem teremthető meg a harmónia. Másrészről viszont a közösségi önfeladás a saját Istenhez vezető utunkon félrelépésnek is bizonyulhat, ha arányaiban nem indokolt az önfeláldozás. Igenis jogomban áll zavarni másokat, akár a terhükre is lenni, ha az én problémám fontosabb. A közösségi elvárások szempontjából is érvényes, hogy elvtelenül nem engedelmeskedhetek nekik. Ha magamat teljesen feladom, akkor a közösség ezzel valami nagyon fontosat veszít el.
A jó közösség egymást szerető emberekből áll. Az egymást szerető emberek pedig empatikusak, ezért át tudják és át is akarják érezni, mi van testvérük lelkében. Ettől még esetenként ütközhetnek az érdekeik, amelyeknek feloldása lehet nehéz, türelmet és szeretetet próbáló feladat. De ezek a feladatok is lehetnek építőek, ha jól oldjuk meg őket.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
