A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Szeptember 6., Évközi 23. vasárnap
Mk 7,3 –37 – Halló fül
Újra csodatételre kérik Jézust. Ezúttal egy nem halló, nem beszélő férfit visznek oda hozzá.
Naponta vagyok együtt egy süketnéma, mozgássérült 12 éves kisfiúval. Mindig megdöbbent, hogy tekintetünkből, gesztusainkból mennyivel jobban tud olvasni, mint bárki más a munkahelyen. Ő az első, aki észre-veszi, ha valaki szomorú, kitalálja gondolatainkat, megérzi a kezdődő feszültségeket a gyerekek között, és igyekszik békéltetni őket. Tud valamit, amit mi nem! Mégis összeszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy mi mindenre lenne képes ez a kisfiú, ha most hirtelen hallóvá-beszélővé válhatna!
Jézus nem habozik egy percet sem a gyógyítással! Félrehívja a tömegből, nem akar tanúkat, hiszen mindig csak a személytől-személyig érő jótett a fontos számára.
Nyállal keni meg a néma nyelvét. Hiába tudjuk, hogy szerte a világon tulajdonítottak gyógyító erőt a nyálnak, mégis furcsálljuk a dolgot. Kicsit ódzkodunk ettől a történéstől, mint sok minden mástól is, ami nekünk idegen, esetleg visszataszító. Pedig a mi kultúránkban meglévő szokások valószínűleg ugyanilyen érthetetlenek, undorítóak lehetnek más népek számára. Egy afrikai törzs kéréssel fordult a római pápához, hogy szentmiséjükben megváltoztathassák az „Isten báránya” kifejezést. Az ő világukban ugyanis a bárány olyan állatnak minősül, mint nálunk például a görény. Meg kell tanulnunk megismerni és minden szempontból elfogadni egymást! Különösen mostanában, amikor számtalan irányzat – önzé-sünkre apellálva – idegengyűlöletre próbál uszítani.
Mindig jó olvasni arról, ha egy rászorulónak vannak segítői. Ezt a süket-néma embert is úgy viszik oda Jézushoz, hiszen lehet, hogy érkezésének híre el sem jutott hozzá. Hosszú évek óta több nemzetközi keresztény kezdeményezés egyik jelszava a „give voice to the voiceless”, „szólj azok helyett, akik önmaguk képtelenek szólni”. Vajon meghalljuk-e a némán jajongókat? Azokat, akik szégyellik rászorultságukat, vagy akik már belefáradtak a kérésbe és az azt követő elutasításba? Tudunk-e odalépni hozzájuk – nem a magunk vállát veregető leereszkedéssel, hanem őszin-te kéznyújtással? Keressük-e a módját annak, hogy a tapintatos szeretet mely útja járható az adott esetben?
„Effeta, vagyis: nyílj meg!” mondja Jézus. S a sérült ember hallóvá lesz. Kívülről kinyitni valakit csak akkor lehet, ha nem lakatolja magára az ajtót. Gyerekkorom kedvenc – bár mai szemmel kissé giccsesnek tűnő – szentképe a szívem kapuján kopogtató Jézus volt. Elképzeltem, hogy jön, és én kitakarított, tiszta szívvel, felvirágozott lakhellyel, boldogan nyitok neki ajtót. S Ő velem marad, örökre. „Akinek füle van, hallja meg!” – mondja Jézus számtalanszor az evangéliumokban. Isten nem titkolózik, azt szeretné, ha értenénk!
Istenünk! Van fülünk, hallunk is vele. Hála érte! De szeretnénk a Te szavaidat is mindig olyan világosan hallani, mint az utca zaját. És sajnos ez még csak a kezdet. Követnünk is kell indításaidat! Hiszen oly jó Veled együtt munkálkodni Urunk!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Szeptember 13. Évközi 24. vasárnap
Mk 8,27-35 – Menjetek, hirdessétek…
„Kinek tartanak az emberek?” kérdezte Jézus, s Péter hitvallásszerűen mondja ki: „Te vagy a Messiás”. Jézus ekkor meghagyta, hogy erről senki-nek se beszéljen. Néha úgy viselkedünk, mintha ez az utasítás nekünk is szólna. Éldegélünk békességben Istenünkkel, de szavaink nem tanús-kodnak róla. Pedig ha valóban tele lenne a szívünk az Ő ügyével, akkor nem is tudnánk hallgatni róla. Ha egy Mizo-Pécs kosaras rajongóval találkozunk, előbb-utóbb biztosan az utolsó meccs eseményeinél, a lehe-tőségek latolgatásánál kötünk ki. Világos, hiszen azzal van tele a szíve. Nekünk kivel, mivel? Ránk már nem a hallgatás, hanem a küldetés parancsa vonatkozik: „…hirdessétek az evangéliumot minden teremt-ménynek.” (Mk 16,15) Amaz ősi bölcsesség, hogy „Akkor beszélj, ha kérdeznek, de úgy élj, hogy kérdezzenek!” – igencsak megfontolandó napjainkban is.
De nemcsak a hirdetés elszabotálása a baj, talán az is, hogy elkényel-mesedtünk. Ha elgondoljuk, hogy Pál és a többi apostol mit összetalpalt, szamaragolt, hajózott azért, hogy elvigye a jézusi üzenetet, majd később buzdítsa a gyülekezeteket, akkor bizony igencsak elszégyellhetjük ma-gunkat! És nem mentegetőzhetünk azzal sem, hogy a mai médiavi-szonyok ennél sokkal gyorsabb lehetőségeket adnak elénk. A személytől-személyig érő barátkozást, beszélgetést semmi sem pótolhatja! S bár én senkit sem tudok Jézushoz téríteni, azt megtehetem, hogy „bemutatom őket egymásnak”.
A Jézust Messiásnak valló szavakat követően Jézus megjövendöli szenvedését, s Péter óva inti őt attól, hogy hagyja magát kivégezni. „Takarodj előlem, sátán! Emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodol.” Mindannyiunkat szíven üthet ez a rész, hiszen feltehetően mi is Péterhez hasonlóan viselkedtünk volna. Sejtjük és tapasztaljuk, hogy az emberi–sátáni gondolkodás szöges ellentétben áll az istenivel. De létezik emberi–isteni gondolkodás is! Gondoljunk csak a „józan paraszti ész” kifejezésünkre, s arra, hogy néha a legegyszerűbb, gyakran tanulatlan, de lelkiismeretükre hallgató, természetközelben élő emberek szájából hangzanak el a legnagyobb igazságok. Sajnos többnyire az e világi gondolkodás jellemez minket, de ne feledjük, jó Atyánk belénk teremtette az isteni bölcsesség lehetőségét is!
Köszönjük Urunk, hogy szólsz bennünk! Segíts, hogy felismerjük az alkalmat, amikor minket választasz eszközödül arra, hogy üzeneted továbbáradhasson a világban!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Szeptember 20. Évközi 25. vasárnap
Mk 9,30-37 – A legkisebb a legnagyobb?
Versengenek a tanítványok. Helyezkednek, próbálnak jó pozícióba kerülni, mai nyelven szólva menedzselik magukat, és karriert építenek. Érzik azonban, hogy ez a gondolatkör valahogyan nem illik Jézushoz, mert lapulva hallgatnak, amikor Jézus rájuk kérdez, hogy min tanakodnak. De Jézus előtt nincs rejtett gondolat. Sem akkor, sem most!
Akárhogyan nézzük is, Isten Országa a paradoxonok hazája. Az az első, aki mindenkinek a szolgája? Gyökeresen más gondolkodásra van szüksé-günk, ha ebben az Országban otthonosan szeretnénk mozogni. Nem hiába kezdődik a Márk-evangélium is ezzel az igével: „Alakítsátok át gondolkodásotokat (más fordításban „Térjetek meg”), és higgyetek az üdvösség jó hírében!” (Mk 1,15)
Akkor fogjuk csak megérteni és egyre jobban magunkévá tenni az isteni gondolkodásmódot, ha elkezdünk járni a Szeretet útján. Amikor rádöbbe-nünk a saját tapasztalatunk nyomán, hogy szolgálni jó! Nehéz, de jó. Jézussal az élet sohasem unalmas, újabb és újabb kihívásokkal szembe-sülünk, s a Lélek nap mint nap igénybe veszi kreativitásunkat. A boldog-mondások is érthetetlennek tűnnek e világ törvényeihez szokott agyunk-nak. De fontos, hogy Jézus nem azt mondja, hogy boldogok lesztek a mennyeknek országában, ha szomorkodtok, üldöznek az igazságért stb., hanem azt, hogy már most boldogok vagytok! Tehát ez az isteni logika már itt és most is érvényes. Egy rendes fűtésszerelő is tudja, hogy milyen körülmények között működik ideálisan az általa alkotott rendszer, hogyan kell karbantartani, vigyázni rá. Isten, aki megalkotott bennünket, és ismeri végtelenre vágyó természetünket, üzembiztosan tudja, hogy mi tesz minket boldoggá! Higgyünk neki!
Jézus többször is a kisgyermek egyszerűségét, kicsiségét, feltétel nélküli szeretetét állítja elénk példaként az Evangéliumokban. Sőt, nemcsak követendőként mutatja be a kisgyermeket, hanem azonosítja is magát vele. „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” Sajnos sokan úgy nőnek fel a mai világban, hogy joggal vesztik el bizalmukat szüleikben. De a mi égi Atyánk sohasem csap be! Őrá bízvást hagyatkozhatunk, merhetünk mellette kicsik lenni, erős tenyerébe helyezve kezünket – e világ kicsinyeiben, partra vetettjeiben pedig mi magunk ölelhetjük, vigasztalhatjuk Őt.
Jézusunk! Kicsinek lenni nehéz ebben a világban, ahol az általános cél a naggyá lenni akarás. Segíts, hogy megtapasztaljuk az alázat, a szolgálat és a kiszolgáltatottság örömét, hogy könnyebben járhassunk ezen az úton!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Szeptember 27 . – Évközi 26. vasárnap
Mk 9,38-48 – A megbotránkoztatásról
A tanítványok felháborodnak, hogy valaki – nem közéjük tartozó – Jézus nevében merészel ördögöt űzni. Mintha csak mai magunkat hallanám! Én tudom jól, én vagyok rá felhatalmazva, én csinálom legjobban…! Jézusban ennek a fajta hiúságnak nyoma sincs. Még csak nem is érdeklődik az illető iránt. Hagyjátok, „aki nincs ellenünk, az velünk van”!
Ez a fajta bölcsesség manapság is igen nagy hiánycikk. Gyanakszunk mindenkire, aki valamiben is másképpen gondolkodik. Próbáljuk besorolni egymást bal és jobb oldalra. Kétségbeesünk, hogy lassan többségbe kerülnek a cigánygyerekek az iskoláinkban, hogy Európában rohamosan szaporodnak a muzulmán hitűek. Miért gondoljuk, hogy Istennek kedve-sebb a magyar, a keresztény, mint bárki más a földtekén? Akkor kell csak elkeserednünk, ha azok az emberek szaporodnak, akik nem Istennek tetszően élnek, legyenek bármilyen nemzetiségűek vagy vallásúak. S persze az a legfontosabb, hogy folyamatosan ellenőrizzük, és közösségi testvéreinkkel is ellenőriztessük, hogy a saját portánkon legalább nagy-jából rend van-e.
„Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák.” Kemény szavak! Főleg mostanság, amikor nagyüzemileg folyik a kicsinyek megbotránkoztatása: hiteltelen életű szülőktől és pedagógusoktól kezdve a hazug politikáig, médiáig. Márpedig ha egy felnövekvő gyermek számára nem világos, hogy mi értékes és mi értéktelen, sőt bűnös, akkor teljes biztonsággal ágyazunk meg egy felelőtlen, antiszociális személyiségnek.
Jézus ezek után saját magunk megtisztítására biztat. A szöveg szerint, ha bármely testrészünk bűnre csábít, vágjuk le, nehogy kárhozatra jussunk. Az evangéliumok sehol nem adják annyiszor Jézus szájába a „pokol” szót, mint ebben a részben. Valami nagyon fontos dologról lehet szó! Nyilván nem öncsonkításra szólít fel a mi szerető Istenünk. De ha végiggondoljuk, hogy mi mindentől kellene megszabadulnunk ahhoz, hogy valóban a feltétel nélküli szeretetet tudjuk képviselni életünk perceiben, akkor be kell látnunk a fenti „fenyegetőzés” igazát. Gondoljunk bele gyónásaink témáiba. Néha azon kapjuk magunkat, hogy szinte évtizedek óta nem tudunk kikeveredni valamelyik megkötözöttségünkből.
Istenünk! Köszönjük végtelen türelmedet, de ne engedd, hogy visszaéljünk vele! Igenis ki szeretnénk szabadulni rabságainkból, s nem akarunk legyinteni gyengeségeinkre sem, mondván, hogy „hát én ilyen vagyok”. Hadd legyünk olyan egyszerűek, tiszták és átlátszóak, hogy aki ránk tekint, Téged is megpillanthasson!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
