A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Augusztus 2., Évközi 18. vasárnap
Jn 6,24–35 – Jézusi értelmező szótár
Amikor annak idején az öreg Simeon a 40 napos Csecsemő-Jézust a kar-jaiban tartotta, többek között ezt mondta róla: „Sokak romlására és sokak feltámadására lesz”. Hogy mennyire igaza volt, az az evangéli-umoknak szinte minden mondatából kitűnik, de igazságának egyik legmarkánsabb bizonyítéka talán éppen a János-evangélium 6. fejezete, amelyik ezeken a vasárnapokon kerül a látókörünkbe. Romlására lesz azoknak, akik mást várnak tőle, mint amit kapnak, ezért otthagyják; feltámadására pedig azoknak, akik szintén nem értik ugyan, de bíznak benne, és maradnak.
Ennek a történetnek, meg-nem-értésnek nyitánya a mai evangéliumban hallott párbeszéd. Föld és Ég találkoznak egymással, és mivel egymástól teljesen különböző nyelveken beszélnek, nem értik egymást. A „világnak életet adó kenyérről” van szó. Mi az, hogy „világ”? Mi az, hogy „élet”? Mi az, hogy „kenyér”?
Nem kell 2000 évet visszamennünk az időben, hogy megtapasztaljuk az értékválságot, amelynek fényében a Jézus által „veszendő”-nek nevezett kenyér mellett értéktelen és fölösleges játékszernek tűnik az Élet Kenyere. („Nekünk az kell, emezzel nem megyünk semmire!”) Az értékválságot, amelynek fényében a halállal vége az életnek, és sokszor még a magukat vallásosnak mondó emberek számára is legfeljebb csak valami bizonytalan vigasztaló pótlék az elvesztettért az, ami esetleg utána következik. Az értékválságot, amelynek fényében a világ pontosan az, amit a János-evangélium annak nevez, amelyből nemcsak hogy hiányzik mindaz, ami valódi érték, hanem kifejezetten szemben áll ezekkel az értékekkel. Az ebben a világban éléshez teljesen más kenyér kell, mint amit Jézus kínál.
Ha nem cseréljük le értelmező szótárunkat a jézusira, akkor Jézus szükségképpen nekünk is „romlásunkra” lesz, mint 2000 évvel ezelőtt az értetlen kafarnaumiaknak. De ha megtanuljuk a nyelvet, amelyen ő beszélt, akkor nemcsak nekünk lehet „feltámadásunkra”, hanem tolmá-csolni is képesek leszünk, hogy rajtunk keresztül másoknak is feltámadá-sára lehessen, és segítségünkkel embertársaink is megtalálhassák azt a Világot, amelyben „bőségesebb életük” (Jn 10,10), örök Életük lehet a Kenyér által, amelyet az Emberfia adott nekünk.
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
Augusztus 9. Évközi 19. vasárnap
Jn 6,41–52 — A nagy „Mágnes”
Amikor a szabó ruhát készít, egyik legfontosabb eszköze a gombostű, amely a készülő ruha részeit összetartja. Mit csinál, ha leejti gombostűs dobozát, és annak tartalma szétszóródik? Ledob a földre egy mágnest, és az pillanatok alatt magához rántja a szökevényeket.
Amikor az Isten világot teremtett, legfontosabb teremtménye az ember volt, akit azért alkotott, hogy saját Szeretete tükröződjék benne, és ez a Szeretet tartsa össze, kovácsolja közösséggé az emberiséget, amelyik így valamilyen formában a Szeretet Lelkétől egybentartott boldog Szent-háromságnak másává lesz. Mit csinál, ha teremtményei irányt tévesz-tenek és szétszóródnak? „Ledob” a Földre egy Mágnest: saját Második Személyét, hogy Ő összegyűjtse, ami szétszóródott (vö. Jn 11,52).
Lényegében ez a mondanivalója a mai jézusi üzenetnek: az Atya vonz, éspedig Őrajta keresztül, mert hiszen akit vonz, az Őhozzá megy. Van azonban egy lényeges különbség a szabó esetével szemben: a gombostű nem tudja azt mondani a mágnesvasnak, hogy „nem megyek”, a szabadakarattal rendelkező ember viszont (sajnos?) képes rá.
De jó is annak, aki nem él ezzel a lehetőséggel! Tégy bennünket, Urunk, készségessé az Atya szavának meghallására! Segíts, hogy igyekezzünk tanulni tőle, és így egyenes utunk lehessen Hozzád, aki a Vonzásnak engedőket örök életre akarod feltámasztani, hogy ott teljesedhessék ki az itt oly sokszor csak nagyon gyatrán sikerülő szeretetegység!
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
Augusztus 16 . Évközi 20. vasárnap
Jn 6,51–58 — Élet és Táplálék
Mi a különbség virág és művirág között? Az utóbbit az előbbi mintájára hozzák létre: nézzen ki úgy, mintha virág lenne, és ha elkészült, olyan marad, amilyennek létrehozták, nem kell vele tovább semmit sem csinálni. Szép (már akinek), csak éppen nem él, mert hamisítvány. Az előbbi viszont organikusan fejlődik, fejlődésében nincs megállás, nem tud ugyanolyan maradni, mint előző pillanatban volt. Vagy fejlődik, vagy elpusztul. Ahhoz, hogy fejlődjék, folyamatosan táplálni kell, másként elpusztul. Táplálék nélkül nincsen élet.
Nem kivétel ez alól az a „bőségesebb élet” sem, amellyel Jn 10,10 szerint a Jó Pásztor akarja megajándékozni juhait: bennünket. Ezért gondos-kodik táplálékról, ahogyan az a mai evangéliumból kiviláglik. A „bősé-gesebb élet” az, amelyiknek a teljességéről Pál apostol írja, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta” (1Kor 2,9), és amelyiknek szükségképpen már evilági, kezdetleges formája is elképzelhetetlen békességet ad a szívünkbe, olyat, amilyet a világ nem adhat (vö. Jn 14,27). Ennek megfelelően a hozzá való táplálék, amely nélkül nem létezhet, nem fejlődhet, szintén olyan, amilyenről a természet szokásos rendjében álmodni sem lehet. A szóban forgó Életnek lényege a szeretet, ezért tápláléka is a szeretet netovábbja. Idézzük csak fel ezzel kapcsolatban Jézusnak azt a kijelentését, amelyikben a „legnagyobb szeretetet” határozta meg: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,17)! Életét = önmagát. Nos, ő, akiben testi formában az Isten Szeretete jelent meg ebben a világban, belemarkol ebbe a szeretetbe, önmagába, hogy kenyér formájában nyújtsa saját Testét táplálékul. Azt a Testet, amelyet a keresztrefeszítettség „kemencéjében” sütött meg bennünket táplálható Kenyérré, akkor, amikor a szó szoros értelmében felülmúlhatatlanul mutatta ki miértünk mindent odaadni képes szeretetét.
Felkínálja a táplálékot, de hogy élünk-e vele, az már mirajtunk múlik. Ezért szükséges „kedvcsinálás” gyanánt a felkínálás mellé a felsorolása mindannak, amit ez a táplálkozás eredményez. Mit is? Kezdjük azzal, amivel Jézus befejezi, mert amiket előtte mond, az mindig az utána mondottnak következménye! Nézzük csak!
Őáltala él, aki őt eszi (vö. 57. v.). Vagyis ezt a Táplálékot nem a táplálkozó asszimilálja, hanem a Táplálék őt. Így a táplálkozó és Ő egymásban maradnak a Szentháromságéhoz hasonló egységben (56). Ennek egyenes következménye, hogy Ő, aki dicsőségesen föltámadt, föltá-masztja a Vele egységben lévőt (54b), és e föltámadást követi az örök élet (54a), a „bőségesebb életnek” teljessége = AZ Élet (53).
Kereszténynek látszik bizonyára sok olyan ember is, aki nem eszi-issza az Emberfia testét-vérét. Olyan, mintha keresztény volna, és marad is mindig egyforma: nem lesz rosszabbá, de jobbá sem. Mert nem táplálkozik, nincsen benne élet. Művirág, műkeresztény: nem tud közelíteni a feltámadáshoz és az Élethez.
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
Augusztus 23. – Évközi 21. vasárnap
Jn 6,60–69 — Mennyiség vagy minőség?
Nem értelek, Jézus! Csak úgy hagyod elmenni eddigi barátaidat? Hát nem az lenne az igazi, ha minél többen lennénk körülötted? Miért nem kiabálsz utánuk? Miért nem mondod meg, hogy „nem úgy gondoltam, ahogy ti: majd megmagyarázom…”?
…
Azt hiszem, mégiscsak értelek. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. Nem tudsz mit kezdeni olyanokkal, akik nem bíznak meg Benned feltétel nélkül. A kompromisszum nem a Te műfajod. A „lélek és élet” szavai egyébről szólnak.
Utilitarista világ vesz körül bennünket: semmit sem ér ott az, ami forintra nem fordítható le. De sokan vannak a Téged jó szándékkal keresők között is olyanok, akik „meg tudják magyarázni” a „test” diktálta viselkedésüket, amit ők nem is tartanak hűtlenségnek! Hiszen „ilyen világban élünk”! Még Te is azt mondtad, hogy „adjuk meg a császárnak, ami a császáré”!
Ments meg minket, Urunk, a megalkuvás szellemétől! Taníts meg minket a Te nyelvedre, a lélek és élet kompromisszumot nem ismerő nyelvére! Hogy ami „az Istené”, azt soha ne adjuk „a császárnak”! Akkor se, ha e miatt le kellene mondanunk olyasmikről vagy olyasvalakikről, amik-akik nagyon hozzánk nőttek már! Akkor se, ha e miatt ebben a világban „a rövidebbet húzzuk” miatta! Hogy Simon Péterékkel együtt világosan lássuk: bármilyen kevesen maradnánk is Melletted, nincs hová mennünk máshová, az örök életet adó igéket csak Tőled kaphatjuk.
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
Augusztus 30. – Évközi 22. vasárnap
Mk 7,1–8.14–15.21–23 —
Óriási megtartó ereje van a hagyománynak. Szokások, amelyeket egyik nemzedék átad a másiknak. Az adott társadalom értékrendjét, világ-szemléletét tükrözik. Az ószövetség népének életében a Törvény tekin-télyével bírtak. Fontos szerepük volt: a mindennapi életet a kusza, rende-zetlen állapotokból rendezetté tették. Természetesnek vette mindenki, hogy mások is hozzájuk igazodnak: kiszámítható volt az élet.
Úgy néz ki, hogy Jézus a társadalomnak ezt a szilárd alapját lazítja fel. Jó ez? Persze hogy nem jó! De vizsgáljuk csak meg közelebbről a mai evangéliumban leírtakat! Hol van itt szó arról, hogy Jézus helytelenítené az étkezés előtti kézmosást? Ugye, hogy hiába keressük erre vonatkozó kijelentését? Higiéniához szokott modern korunkban különösképpen is furcsa és elítélendő lenne ez! Még azt is el tudom képzelni, hogy amikor magukra maradtak, talán meg is rótta őket mulasztásuk miatt. Nem! Nem a szokás az, ami ellen kifakad!
Hát akkor mi? Az értékrend. Jézus szavaiból úgy látszik, hogy ezek az akadékoskodók az isteni törvényeknél, a szívbe írt erkölcsi törvényeknél fontosabbnak tartották a hagyományőrzést. Ez a sorrend az, amit kifo-gásol.
Körülbelül arról van szó, amit Pál apostol később így önt szavakba: „A betű öl, a lélek pedig éltet” (2Kor 3,6). Hasznosak a szabályok, akár leírva, akár íratlanul. De ha nem nézünk olykor mögéjük, ha mindig csak mechanikusan tartjuk magunkat hozzájuk, a nélkül, hogy a „lelküket”, az értelmüket keresnők, könnyen gyilkossá válhatnak, mert ütközhetnek „isteni paranccsal”.
Közhely köreinkben, hogy egyetlen csúcsérték létezik: a szeretet. Ami ezt szolgálja, az jó, ami ellene dolgozik, az rossz. Ebben az összefüggésben kell elhelyeznünk a szokásokat, szokások diktálta szabályokat is.
Jelen történetben nem ütközésről van szó, csupán arról, hogy a kevésbé értékes (a szabály) mellett akkor volna jogos kardoskodni, hogyha a kardoskodó tudatában és életében az értékesebb a helyén van. Jézus szavaiból pedig az tűnik ki, hogy nincs.
Ne akarjuk hát kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket, ne akarjuk kidobni életünkből a szabályokat! Meg azoknak a maguk jogosultsága és fontos szerepe. (Ez persze nem jelenti azt, hogy valamely szabály nem lehet elavult vagy a konkrét helyzetben alkalmazhatatlan. Ez esetben jogosan bíráljuk felül és iktatjuk ki: lelkiismeretünk dönti el, hogy hogy állja meg a helyét a szeretet mérlegén.) De jól gondoljuk meg: meg lehetünk-e elégedve magunkkal, ha minden szabályt becsületesen megtartunk, miközben az életünk tele van szeretetlenséggel?
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
