A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Július 5., Évközi 14. vasárnap
Mk 6,1-6 – Jézus Názáretben
1. „Nem az ács ez, Mária fiai: (Jézus), Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk?” – kérdezik a názá-retiek. Én pedig azt kérdezem, hogy ki volt az apjuk? Nem a Szentlélek, nem József, hanem annak öccse, Alfeus, ki nemzette korábbi házassá-gában a vámos Máté-Lévit (Mt 10,3; Mk 2,14), a Máriával kötött későbbi házasságában pedig a fent említetteket, kikből három (Jakab, Júdás és Simon) a Tizenkettő tagja is lett (Mk 3,18; Lk 6,15; Csel 1,13). E tények tudomásul vevését kizárólag az akadályozza, hogy a Názáreti Mária halála után közel 300 évvel Alexandriai Petrosz konstantinápolyi püspök állítja, hogy Mária mindenkor szűz volt, ami világosan ellenkezik az Újszövetség fenti tanításával. Újabb 300 esztendő után a II. Lateráni zsinat ezt már dogmaként tanítjaa Jézussal és Máriával kortárs názáretiek és evangélisták tapasztalatával szemben. S aki a dogmát mint tévedhetetlen igazságot elveti, az olyant az egyház máglyán elégeti, a felvilágosodás óta csak kiközösíti.
Mindennek következménye, hogy az egyház száz mindenkorra szüzessé-get fogadó személyt is szentté avat, míg legfeljebb egy-két embert azok közül, akik ezt a szüzességet nem vállalják magukra fogadalommal. E nem vállalókat csak laikus hivőknek tekinti, akiknek csak annyira van lehető-ségük, hogy a szentmisén mondhatják: „És a te lelkeddel!”, és kitáthatják szájukat, hogy a megszentelt életállapotúak mint gyerekeknek bead-hassák nekik az orvosságot – noha biztosan állítom, hogy hét gyermeket nevelő édesanyám élete bizony volt annyira jézusi élet, mint a megszen-telt életállapotot vállalóké. További következménye ennek, hogy az egyházat kizárólag a megszentelt életállapotúak istentapasztalása érdek-li, viszont azoké, akik a természet rendje szerint ketten egy emberré válnak az Istentől szívükbe ojtott szeretet erejében – nem érdekli. Az ő istenmegtapasztalásaik nem érdeklik az egyházat, pedig az Anyukák és Apukák olyan konkrét tapasztalatokat tudnának mesélni kölkeikről, amilyenek Jézus példabeszédei voltak. A megszentelt életállapot tehát fontosabb, mint a hűség Jézushoz. A Bokor áldozatainak erejében is megszűnik a kötelező sorkatonaság, tehát kispapjainknak nem kell többé letenniük az esküt a jézustalan szövegre. De! A megyéspüspök letéteti azt velük. Miért? „Csak nem engedem a kispapjaimat kurvák közé?!” Ezek az orvosnők és az ápoló nővérek! Inkább a jézustalanság, mint a megszentelt életállapot veszélyeztetése. Idáig a püspöki, a mindig szűz Mária dogmájának ereje.
2. „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” Az első pontban idézett szavakat az egyház – csak jegyzetekben, s nem a szövegben, mert az Újszövetségnek unokatestvér szava nincs is rá – kimagyarázza, hogy a negyedik és hatodik századi hasra ütést (= tapasztalhatatlant) dogmaként terjeszthesse a zsinat elé. E most idézett szavak viszont szállóigévé lettek. Gondolom, csak annak következtében, hogy általános érvényűvé lett megfigyelés eredményét közli. Mi adhatott okot Jézusnak erre? Hát az, hogy Kafarnaumban akkora sikere volt, hogy meg kellett szöknie előle; a názáretiek meg fanyalognak. Lukács szerint: „’De hát nem József fia?’ – kérdezgették. Így szólt hát hozzá-juk: ’Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyó-gyítsd!’” – Jézus egy másik szállóigéje, amely itt, Názáretben született… Azaz nem, mert már Jézus is csak idézi: „A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szíve-sen a saját hazájában…” (Lk 4,22-31).
3. Jézus csodálkozott hitetlenségükön. Csodálkozott? Igen: ethau-madzen (Mk 6,6) – ez alkalommal a názáretiek hitetlenségén. Attól, hogy ács, még szeretheti őt Atyja; ő meg az Atyát. Kafarnaumi csodáiról hallottak… Szentháromságba tartozásáról hogyan beszéljen? Maga Jézus tudja-e már?
A kafarnumi százados hitén „Jézus elcsodálkozott, és kísérőihez fordult: ’Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet…’ A századosnak pedig ezt mondta: ’Menj, legyen úgy, ahogy hitted!’ A szolga még abban az órában meggyógyult” (Mt 8,10-13; Lk 7,9-10).
Nikodémusnak is mondja: „Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: Újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született” (Jn 3,7-8).
A csodálkozás Jézus nyelvében is azt jelenti, amit mai magyar nyelvünk-ben. A meglepőn csodálkozunk: elfogadva azt, vagy elutasítva.
[Bulányi György, Budapest]
Július 12. Évközi 15. vasárnap
Mk 6,7-13 – Az apostolok szétküldése
1. „Az útra ne vigyetek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övetekben. Sarut kössetek, de két ruhadarabot ne vegyetek magatokra!” Aki ezt mondja, nem egy hintó lépcsőjéről mondja, hogy még eligazítsa a népet, mielőtt a kocsis elindítja ostorával a hintót. Nem. Hintó nélkül beszél, és a maga szerelése sem különbözik azokétól, akikhez beszél. Rajtam két fehérnemű, két gumiharisnya – mert nem tudok saruban menni, eshetik eső, hó, s megfázhatnék és beteg lennék, cipőt kell tehát húznom, s már is nem két ruhadarabom van, hanem öt. S most jön csak a nadrág, a pulcsi, a zakó meg a bélelt kabát. No meg a kalap. Ez már éppen tíz ruhadarab. És a nyakkendőm még nem is emlí-tettem, a sálam sem… De hát „hideg szél fú, édesanyám, adja ki a kendőm”. Ezzel a szereléssel mit csináljon Jézus? Beléphetne egy úriember a Tizenkettő nevű csoportba? Evvel a 12 ruhadarabot számláló felszere-léssel? Meg még a ruhásszekrénye tartalmával? Nem léphetne be. Megkísérelhetné, de minek? „Akkor odalépett hozzá egy írástudó, és azt mondta neki: Mester, követlek téged, bárhová mégy is. Jézus így vála-szolt: A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,19-20).
Mást is mondott Jézus. Kinek mondta? Írástudóknak? Nem azoknak. Mindnyájunknak mondta. Mi az? Ez: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert jól fogtok lakni. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok… De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigaszotokat. Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok” (Lk 6,20-25)! Össze is foghatjuk e sorok velejét: Boldogok vagytok, ti szegények, és jaj nektek, gazdagok!
S a még nagyobb baj, hogy ezeket sem hintaja lépcsőjéről mondta, hanem úgy, hogy „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdó-tálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát… Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg…’” (Jn 13,1-17). Ennek a veleje pedig ez: Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.
Nincs mentségünk. A Bruderhof és Visnyeszéplak példáját szem előtt tartva, be kell népesítenünk a Hangyásalját, melyet Istentől kaptunk a magunk pénzét is belerakva. Ha azt már benépesítette öt harmadik-negyedik nemzedékbeli Bokor-család, kereshetünk pusztuló falvat, melyet felvásárolunk, ahogy Vinyeszéplak és Hangyásalja is felvásárlódott. Magam is úriemberek gyerekeként halottam meg Jézus hívását a kisközösségre. Nagyvonalúan elmentem e kellemetlen egy ruhája volt csak Jézusnak tényállás mellett. Aztán Rákosi Mátyás segített nekem: a börtönben már nem volt váltás-ruhám. Amikor közel 10 év után 10 évre szállító munkás lettem, már újra lett két ruhám: egy a 10 óra munkaidőre, s egy másik és 12 darabból álló, melyben folytathattam az úriember-séget… Meg kell nekem is térnem. Bizony meg kell térnem. Hogyan? Hát Hangyásalján!
2. „Ahol nem fogadnak be bennetek, ott még a port is rázzátok le lábatokról…” Zsidó szokás volt, hogyha külföldről érkeztek haza, akkor a Szentföld határánál lerázták az idegen port sarujukról. Ha azt tapasztaljuk, hogy valaki Jézus evangéliumának elfogadása helyett csak vallási cselekmé-nyek gyakorlásával, tehát azzal akar megfelelni Isten elvárásainak, hogy jó katolikus, jó református, jó zen-buddhista akar lenni, de az életét nem akarja Jézus életére átformálni, akkor „menjetek tovább úgy, hogy még a port is lerázzátok lábatokról”! „Hagyjátok, hogy a halottak temessék el halottaikat!” Azért kell hagynunk, mert Jézus nem vallási gyakorlatokat kíván tőlünk, hanem életünk odaigazítását ahhoz, amit szavával és példájával mutatott nekünk. Isten az életünket akarja szentháromsági életre formálni, s nem csupán imádkozási-elmélkedési módosításokat kíván tőlünk.
3. „Hirdették a bűnbánatot, sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak…” Csak azért tette ezt, mert a páli-keresztény hiedelemmel szemben tudta és tanította is Jézus övéinek, hogy Isten, ha százszor keresztre feszítjük is őt, akkor is képtelen bűneink elvételének a bűvészmutatványára. De Jézus és tanítványai képesek a lelki betegségek meggyógyítására. Őt és őket hallgatva minden pszichológusi és pszichiát-riai segítség nélkül is meggyógyulunk. Csak az szorul e segítségre, aki mereven elzárkózik előle, hogy Jézust hallgassa. Minden betegségnek lelki okai vannak – tanultam Évától is Visnyeszéplakon, s ez ellen mindenféle pszichológusi és pszichiátriai beavatkozás csak önámítás. Bűnbánat nélkül nincs javulás. Ha ez megvan, akkor úgy elszáll a lelki meg a testi betegség, mintha nem is lett volna. S ha valaki minderre azt mondja nekem: Hol élsz Te?, akkor válaszolok neki: a 20. és 21. században, s nem hallottam a 20. század első felében annak hírét, hogy bárki piarista igénybe vett volna pszichológust vagy pszichiátert. Mit csináltunk helyette? Gyónni jártunk, mert Jézus és tanítványai a bűnbánatot hirdették. Jó lelki vezetőt kerestünk, aki nem kért pénzt szolgálatáért, gyógyszert sem írt fel, aminek kiváltásával csak gazdagítjuk a dollármilliárdosokat. Mindennél többet kért: életünknek jézusira formá-lását kérte.
[Bulányi György, Budapest]
Július 19. Évközi 16. vasárnap
Mk 6,30-34 – Az apostolok visszatérése
„…mert annyian keresték fel őket, hogy még evésre sem maradt idejük.” Ezt úgy szokták mondani, hogy ez a nagyság átka. Igazán nem akarok ráduplázni Jézusra, de nekem már alvásra sincsen időm, a meghalásra pedig végleg nincs. Igaz, ha meghalok, nem is lesz szükségem már időre, mert átköltözöm az időtlenség világába, ahol aztán – a logika furcsa fintoraként – már kell mindenre időnknek lennie. Erről tanítja a teológia, hogy ez misztérium, azaz mély titok, amelybe belelátni halandónak nem adatik meg, márpedig mi mindannyian halandók vagyunk, de ezt az elhalást én nem siettetem, mert mint mondtam: nagyon kevés… meghalni sincs időm.
Miért nem maradt Jézusnak és Tizenkettőnek ideje még evésre sem? Hát azért, mert annyian keresték fel őket. Kérdezem magunktól, mi kit keresünk meg? És ki keres meg bennünket? Két oka is lehet ezeknek a kereséseknek Az egyik, hogy a Mammon miatt keresgéljük egymást – s ez esetben nekünk sem lesz időnk az evésre sem. A másik ok, hogy keressük az Isten Országát, s ezért nincs időnk evésre, aludni meg meghalni sem. Ha viszont el akarjuk hagyni a Mammont, akkor idő-, pénz- és szeretet-elszámolásra van szükség. Ha a mammoné vagyok, futok utána napi 12 órát, a többiben meg eszem, alszom meg szórakozom (TV, internet, csalom a házastársam: háromszor házasodom, és kipusztítom a nemzetem). Ha pedig Isten Országát keresem, akkor legfeljebb 8 órát dolgozom, 10-et alszom, eszem, tisztálkodom, s a megmaradó 6-ban is az Istennek élek: művelődöm, és keresem azok társaságát, akiknek az a gondjuk, hogy miként lehet a Földet a lelkiismeretük hangjára hallgató Lao-ce, Buddha, Szókratész, Jézus mintájára az Istent keresők, az Istennek tetszők területévé, Országává tenni. Ez esetben sem lesz időm evésre sem, de esténként nyugodt lélekkel fogom álomra hajtani fejem. Esetleg tomboló viharban is alszom majd a hajó farában, mert annyira elfáradtam országbeli teendőim végzésében, mint maga Jézus: „Példa-beszédben hirdette nekik a tanítást…, példabeszéd nélkül nem tanított… tanítványainak mindent megmagyarázott. Alkonyatkor így szólt hozzájuk: ’Keljünk át a túlsó partra!’… Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Jézus a bárka végében egy fejpárnán (proszkephalaion, Mk 4,34) aludt. Felkeltették… utasította a tavat: ’Csendesedj!’…” (Mk 4,33-39).
A tanítványok fiatalabbak voltak, csak hallgatták, amit Jézus mondott. Nem fáradtak el, mint Jézus a tanításban. Jézus aludt, mint a tej. Alud-hatott is, mert fiacskái még a feje alá raktak egy vánkust. – Babucitól első elemiben érdeklődik a tanító néni: Milyen a macska talpa? Gondolkodik, majd megszólal: Hát vánkusos. Hapax legomenon, egyetlen előfordulású az Újszövetségben a proszkephalaion. Lehet másképpen is fordítani, pl. vánkusos. – Arról is érdeklődik a tanító néni, hogy Babuci mi akar lenni. Most gondolkodás nélkül válaszol: Hát főző mama. Ajánlom válaszát a Bokor 3. nemzedékének. Babuci 1917-ben született, Kovács Laci temette.
„…a városokból mindenünnen gyalog odasiettek, és megelőzték őket.” Miért mentek mindenünnen utána? Mert „megesett rajtuk a szíve”. Hát ez egy szinoptikus szó. Tizenkétszer is előkerül az Újszövetségben, de csak náluk, a többi 24 könyvben egyszer sem. Máténál kétszer is (Mt 9,36; 14, 14) is szerepel a márki szóhasználat (6,34). Ez a szó vezeti be a csodálatos kenyérszaporítást: „Jézus ekkor összehívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: ’Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük…’” (Mt 15,32; Mk 8,2). S ezt a szót adja Jézus ajkára Máté, amikor beszél a Mennyek országához hasonlító királyról, aki el akarta számoltatni szolgáit: „…eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal tartozott neki… A szolga leborult előtte, és úgy kérte… Az úr megkönyörült a szolgán, s adósságát is elengedte” (Mt 18,27). S a jerikói vakok esetében is: „A nép csitította őket, hogy hallgassanak, de ők annál jobban kiáltoztak: „Uram, Dávid fia, könyörülj rajtunk!”… Jézus megkönyörült rajtuk, és megérintette szemüket. Azon nyomban visszakapták látásukat és követték őt” (Mt 20,34). Ugyanez történt, amikor találkozott egy leprással, aki leborulva Jézus előtt, kérlelte őt.
[Bulányi György, Budapest]
Július 26. – Évközi 17. vasárnap
Jn 6,1-15 – A kenyérszaporítás után
Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.” Ezután következik a kafarnaumi zsinagóga kemény beszéde. Aztán a Péteréknek mondott szava: „Ti is el akartok menni?” Majd a hosszú nyaralás túl a Libabonon. Meg az is, amit Fülöp Cezáreájában mond majd a Tizenkettőnek: „Az Emberfiának emberek kezébe kell adatnia.” S Péter mentőötlete: „Nem történhetik ez veled, Uram!” Kezdődik elölről a pusztai kísértés. „Királynak kell lenni, hogy ne öljenek meg, mert ha nem vagy király, akkor megölnek.” Itt csak az imádság segít, amelynek az a vége, hogy „ne igyam-e ki a poharat”, meg az, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Minden összezavarodik Jézusban, amikor fel kell mennie a hegyre imádkozni, mert nincs ember, aki megértené, hogy mi lesz a sorsa annak, aki a szeretetre teszi rá az életét… Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni… Aki Jézussá akar lenni, annak már régen rossz. Mindenki irigyli, de cserélni senki sem hajlandó vele. Vagy Te igen? És én? Kérlek, ments ki egem!...
[Bulányi György, Budapest]
