A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Június 7., Szentháromság vasárnapja
Mt 28,16-20 – „Én kaptam minden hatalmat a földön és az égen…”
A „hatalom” a hívószó ebben a részben. A szentírási rész idézett mondata szerint Jézus hatalma több mint globális hatalom. A „minden” szó nyoma-tékosítja, hogy az Univerzum teljességéből semmi sincs kivéve, kiemelve, kizárva.
Jézus kompetensnek mutatkozik, amikor bejelenti a tényt a tanítványok-nak Nem kell igazolnia, kitől kapta univerzális hatalmát. Kitől is kaphatta volna mástól, mint a Teremtőtől?
Minden hatalom arra szolgál, hogy a megbízott „hasson”, hatást gyakoroljon abból a szempontból, amire felhatalmazása szól. A következő mondatban precíz megfogalmazását kapjuk annak, mire terjed ki az Atyától minden hatalmat megkapó Jézus hatásköre és illetékessége.
Hatalmat arra kapott, hogy nagyszabású tervet, s ebben feladatot, felhatalmazást, hatáskört rögzítsen a tanítványok számára. „Tegyetek tanítványommá minden népet!” A mondatban számos elem érdemel figyelmet. Ezek közül talán a hallgatóságába vetett teljes és feltétlen bizalom a legfontosabb. Bizalom abban, hogy alkalmasak is, képesek is teljesíteni a megbízást. A képességbe Jézus felszólító módon érti bele a cselekvést: tegyetek! A feladat nagysága, ha belegondolunk, óriási. Hiszen mennyi energiába kerül az is – napi tapasztalatból valamennyien tudjuk –, hogy az ember megpróbálja kordában tartani önmagát, napirendjét, tevékenységeit, gondolatait, ezt-azt megváltoztatni magán, életvitelén, szokásain. Másokat tanítvánnyá tenni ennél sokkal nehezebb. Ebben az esetben nagy súllyal esik a latba a tanító hitelessége, kompetenciája. A „tegyetek” szónak van tehát egy tanítványokra ható értelme: tudom, hogy képesek vagytok rá – tegyétek magatokat alkalmassá! A feladat másik része szintén határtalan: „minden népet”.
Meg tudunk felelni Jézus belénk helyezett bizalmának, meg akarunk felelni a feladatnak? Élünk a kapott hatalommal? Van tanítvánnyá tevő hatásunk?
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
Június 14. Évközi 11. vasárnap
Mk 14,12-16.22-26 – Ünnep: az „utolsó vacsora”
Az ember egyéni életében az ünnep mindig kiemelkedik a hétköznapok eseménydús, színes vagy szürke sorából. Ha teheti, akkor a kiemelkedő pillanatokat mindenki szerettei körében tölti el. Különösen így van ez akkor, ha nemcsak személyes, szűk-körű családi eseményre való emlé-kezésről, vagy ilyen esemény első megrendezéséről van szó.
Ha egy egész nemzet egységesen ítéli meg bizonyos korábbi történések erejét és hatását, amelyek meghatározóbbak a nép történetében annál, mintsem hogy a mindennapok gondjainak sodrásával a feledés kútjába hulljanak, akkor a környezet izgalma, készülődése tovább erősíti az egyébként is felfokozott egyéni várakozást. A nemzeti ünnep az egyén számára nemcsak az ismerős és ismeretlen kortársakkal teremt átélhető kapcsolatot, hanem azokkal a korábbi generációkkal, illetve a jövő generációk még meg sem született tagjaival is, akik ezen a napon hason-lóképpen cselekedtek, vagy majd cselekedni fognak. Az egyhangú időfolyamból kiemelt, rítussal megjelölt napok a történelmen átívelő közösségformáló, közösségmegtartó erőt jelentenek.
Az ünnep méltó, a hagyományok szerinti megtartásából sem Jézus, sem az apostolok nem vonják ki magukat; az apostolok a leírás szerint népmesei körülmények között találnak termet és foglalnak asztalt a húsvéti vacsorához. Jézus is a hozzá legközelebb állókkal akart emlé-kezni, valamennyi tanítványával együtt étkezett. Vajon mióta tudta, hogy itt most nemcsak barátok és testvéri viszonyban lévő tanítványok ülik körül az asztalt, hanem valaki árulásra készül?
Gyakran tapasztaljuk a párkapcsolatban, vagy a családban, hogy az egyes emberek az embertársaktól és a környezetből érkező jeleket milyen különbözőképpen észlelik, rakják össze, dolgozzák fel.
Természetesen a levont következtetések is eltérőek. Az evangéliumok számos olyan esetet említenek, amikor Jézus „esemény-feldolgozása”, a háttérben zajló folyamatok értékelése, értelmezése jelentősen eltér a körülötte álló hallgatói csoportétól vagy a tanítványokétól. Közismertnek tételezhető fel, hogy mindenki, aki nem egyenes úton jár, holott korábban nem tért le arról, megváltozott magatartásával egykettőre magára vonja a lelki rezdülésekre érzékenyek figyelmét. Jézus bizonyára nagyon korán észlelte azt a változást, amely végbement Júdás lelkében az áruló gondolat megfogalmazásától az akarati beleegyezésig. Júdás bizonyára nem vívódásmentesen élte át a főpapokkal való találkozás utáni napokat sem. Valószínűleg régen ismert volt Jézus előtt az a kockázat, amely Júdás személyiségében, irányultságaiban korábban is fellelhető volt; az Írások is megemlékeznek arról, hogy korábban többször nem értett egyet Jézussal. Ő mégis magával vitte a húsvéti lakomára. Jézus függetlensége – ami ebben is megnyilvánul – valós függetlenség és szabadság: mások kétes, sőt rossz szándékú, az ő ártalmára irányuló tevékenysége, magatartása nem befolyásolja helyesnek ítélt magatartását.
Talán éppen a vacsora alatt született meg a végső, visszavonhatatlan elhatározás Júdásban, hogy végigviszi azt, amiről korábban már megálla-podott a főpapokkal. Talán éppen erre a belső döntésre válaszul szólalt meg Jézus: „Valaki elárul engem.” Nem tudhatjuk. Ami különös jelentő-ségű lehet a számunkra, az talán az, ahogyan a tanítványok reagálnak erre mondatra. „Elszomorodtak és sorra kérdezték: Csak nem én vagyok?” Nem voltak benne biztosak, hogy nem róluk beszél az Úr. Vajon mi biztosak lennénk hasonló helyzetben?
A tanítványok kérdése, zavarodottsága elgondolkoztatja a ma magára esetleg a tanítványok utódaként tekintő keresztényt is:
Csak nem én vagyok az áruló? Adódik ebből a következő kérdés: Mennyire vagyok tisztában saját magammal, a lelkem mélyén húzódó folyamatokkal, mennyire merem feltárni saját magam előtt meghatározottságaimat, gyengeségeimet, stabilitásomat és labilitásomat? Vannak-e kétségeim, és mit teszek azért, hogy kétségeim bizonyosságra váltsanak? Mennyire vagyok érzékeny a lelki változásokra, és mennyire rezonálok a környezetemben élőkre? Jézusi értelemben mennyire vagyok független, szabad?
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
Június 21. Évközi 12. vasárnap
Mk 4,35-41 – Valódi veszélyben
Amikor egy történetet olvas az ember, akaratlanul is azonosul egyik-vagy másik cselekvővel, felismerve az adott helyzetet, vagy a szereplők által tanúsított magatartást: magam is voltam már ilyen, vagy hasonló körül-mények között, ugyanúgy reagáltam – vagy éppen ellentétesen, ahogy az egyik vagy másik fő-, vagy mellékalak.
Ez a leírás szintén kínál azonosulási lehetőségeket számunkra. Melyik szereplőéhez hasonló helyzetben, lelkiállapotban voltam már?
Talán voltam már egy a tömegben, aki sokadmagával hallgatta a tanítást az Örömhírről, és nyakát nyújtogatva próbálta pillantásával a távozó tanító sziluettjét kísérni?
Vagy esetleg úgy látom magam, mint aki kiválva a tömegből, Jézus mellett döntve, Hozzá tartozó tanítványként csatlakozott egy kis, bárkában evező közösséghez? Voltam fenyegetett helyzetben, életveszélyben, amikor minden erőt megfeszítve küzdöttem egy közösséggel az élete-mért, az életünkért? Vagy amikor végletes körülmények között magamra maradtam? Netán azonosulni tudok a halálos fáradtsággal az első vízszintes fekvőalkalmatosságra ájult álomba merülőként azzal, aki az Országért, az élet szolgálatáért kimerülésig dolgozott?
Az élet veszélyes! – mondják azok a jó sorsuk által az élet napos oldalára vezéreltek, akikre kritikus élethelyzet árnyéka még sosem vetült. A szentírási szakasz nem műveszélyek közötti műizgalmakról szól, és nem olyan kockázatról, amelyet tetszésem, kedvem szerint vállalok, vagy tartok magamtól távol. A tomboló, viharos víz próbára teszi az edzett, bárkakezeléshez szokott tanítványokat. Gondolatban most mi is a bárkában evezünk. Egy vagyunk azok közül, akik kritikus körülmények között állnak helyt, próbálják tartani a célt, miközben egymást is támogatják. Környezetünk nem barátságos, nem segít, nem támogat minket, ellenkezőleg: elnyeléssel fenyeget. Napi valóságában csap be biztonságosnak gondolt hajónkba a Gaia-szerte megtapasztalt mérhe-tetlen igazságtalanság, a válságokban megnyomorítottak szenvedéseinek árja.
A tanítványokkal együtt küzdünk tehát, és kimerülten velük együtt veszítjük el reményünket abban, hogy eredményes lesz izomszaggató fáradozásunk. Ki ne gondolna ilyenkor arra, hogy ha még egy segítő kar feszülne az evezőnek, az még segíthetne, és megmenekülnénk? Ki ne gondolna arra, hogy nemtörődömséggel vádolja azt, aki – mindegy, mi okból – nem vesz részt a közös baj elhárításában? Ki ne tenné felelőssé azt, aki meggyőződésünk szerint segíthetne, bárhogy is – evezővel, szóval –, és nem teszi? Mentség-e, felmentés-e az, hogy nem is tud a viharról? Valakit okolni kell a bajért, a sikertelenségért, az eredmény-telenségért, valakit mindig felelőssé kell tenni érte. Ne felejtsük el, most mi is abban a hajóban küzdünk…
A bárkában ülők az utolsó pillanatban fordulnak Jézushoz. Amikor már minden emberi remény elszállt. Ha valaki, Jézus segíthet, ebben biztosak voltak, hiszen különben nem keltették volna őt fel. Az evezőkhöz egy vándortanító nem érthet jobban, mint ők maguk, még ha igyekszik is megfelelni az adott helyzetben. Valamit segít persze, de hogy az elég lesz-e? Akárhogy is, vállaljon részt valahogy a vihar elleni küzdelemből. Vártak Jézustól valamit, elvártak tőle valamit.
A tomboló szélorkán után a mindenség csendje burkolta be őket. A bárkában ülőket – és velük együtt sokszor minket magunkat is – most már a hit és a kétség közötti hánykolódás, a megbizonyosodást követő félelem gyötri, dobálja. Ki vagy Te, Uram?
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
Június 28. – Évközi 13. vasárnap
Mk 5, 21-43 – Kettős gyógyítási történet
„Kettő az egyben” ez a szentírási rész. A keret önmagában is leír egy eseményt, a kereten belül pedig egy önálló történetet találunk, egy csoda leírását olvashatjuk. A két, különben önálló leírásnak a viszonyát szintén megfigyelhetjük, erős és fontos szálak rögzítik a belső eseményt a külső történethez.
Engem elsősorban éppen ezeknek az összekötő szálaknak az egyike gondolkodtatott el, nevezetesen az idő kezelése a két történetben. A kerettörténet is, és a közbülső történet is az időt helyezi figyelmünk középpontjába. Különösképpen figyelemreméltó Jézus viszonyulása az időhöz, általánosságban pedig az ember ideje, időkorlátossága.
Szűkös az ideje Jairus leányának. Igazolja az állítást: az idő sokkal, de sokkal több, mint pénz. Az idő maga az élet. Mennyi van belőle, nem tőlünk függ, nem vagyunk hatással a kezdetére sem, a hosszára sem. Amire hatással vagyunk, az a felhasználása, eltöltése, elpazarlása.
Jairus leánya súlyos beteg. Fiatal kora ellenére úgy tűnik, ideje lejáróban van, nem tud megküzdeni a betegséggel. Édesapja kétségbeesve bizonyára minden hagyományos gyógymódot kipróbáltatott már tudós doktorokkal; a füvesasszonyok, a helyi orvoslással foglalkozó szakem-berek mind-mind csődöt jelentettek.
A gyermek ereje fogytán fogy, a jóslatok pesszimisták, a kimenetel nem kétséges. A kezelések hatástalanok, az apa, miután minden reménye odalett, mint aki utolsó szalmaszálba kapaszkodik, Jézushoz fordul szavaival, kérésével. Jézus nem késlekedik, mindent félbehagyva azonnal indul.
A kerettörténet itt megszakad, mert valami megszakítja a beteghez vezető utat és szándékot, valami, amit mint „belső”, beágyazott törté-netet tart fontosnak leírni az evangélista. A tanítás során csoda történik: a vérfolyásos asszony meggyógyul. Mondhatnánk, hogy az Úrhoz való odafordulás már önmagában is elégséges lelki környezetet teremtett arra, hogy a gyógyulás bekövetkezzen. Ki ne tapasztalta volna már, hogy bizonyos problémák nem tudnak megoldódni addig, míg be nem látjuk, hogy a különböző eszközök, praktikák, amelyekbe reményünket újra és újra belehelyezzük a gyógyulás érdekében, alkalmatlanok arra, hogy a felmerült nehézséget, betegséget megoldják, meggyógyítsák.
Gondolkodhatnánk azon is, mi volt az oka ennek a súlyos funkcionális zavarnak az asszony életében? Nemcsak a szakemberek előtt ismert tény, hogy legtöbb betegségünknek komoly pszichológiai alapja van, hogy sokszor bajaink gyökerét a biológián túli okokban kell keresnünk, hogy sokféle áttéten keresztül jutunk el a tünettől az okig. Hogy mi lehetett itt az a pszichológiai ok, ami a betegséget okozhatta, nem tudjuk.
Párkapcsolati nehézségek, szexuális zavar, brutális gyermekkori élmé-nyek, gyermekvállalással összefüggő fóbiák vagy traumák, esetleg valami más – mindenesetre könnyen vezethettek ahhoz az állapothoz, amelyben az asszony élt. Jelzésértékű betegség ez, önpusztító, hiszen a vér magát az életet is jelenti.
Nem tudjuk, milyen felismerés vezette Jézushoz. Talán lejárt a lelki seb folyamatos nyitva tartásának ideje. Talán Jézus tanításának hatására rádöbbent, hogy tarthatatlan a magatartása valamiben, önmagával vagy másokkal szemben. Hogy a figyelmet, amelyet saját betegségének szentelt, másokra kell fordítania. Hogy a környezetét nem terhelheti, nem zsarolhatja betegségével tovább.
Ugyanakkor a felismerés nem elég. Támogatásra is szükség van. Éppen ezért megérinti Jézust. Nem gondolhatjuk, hogy nem hallgatta már korábban Jézus szavait. Nem gondolhatjuk, hogy mintegy véletlenül „sodródott oda” a tömeghez. Egy háziasszony nem kap csak úgy hirtelen a fejéhez, és hagy otthon csapot-papot, tűzhelyet, ételt, családot, hogy „beugorjon” a 10 dombbal odébb tanító tanítóhoz. Meg kell terveznie, meg kell szerveznie egy ilyen akciót. S ezen túl le kell győznie kétségeit, a félelmét. „Ha megérintem…” – biztatja gondolatban magát.
Szüksége van, szükségünk van cselekedetekre, szükségünk van az „első lépés” megtételére, bármennyire összetett is ez az első lépés, bármilyen sok réteget érint is, lelkit, fizikait vagy szervezésit. „Erő ment ki belőle” – ez a mondat nem áll távol sokak tapasztalati anyagától. Segítő szolgálat munkatársai is, de mi, „mezei keresztények” is beszámolhatunk arról, milyen hihetetlen energiákat képes mozgósítani és lekötni az elesett embertársainkért végzett tevékenység.
Az asszony diszkréciója – hátulról, titokban érinti meg Jézus köntösét – nem kap támogatást Jézustól. Ki érintett meg engem? – kérdezi. Az asszony előbb-utóbb kénytelen Jézus és a körülállók számára is nyilvá-nosságra hozni kilétét és bajának természetét, problémájának elhúzódó voltát, súlyosságát.
A psziché gyógyulásának talán utolsó fázisát látjuk megnyilvánulni a beismerés, a nyilvánosságra hozatal által. Nem Jézusról szól tehát ez a történet, hanem az asszonyról, vagy akár általánosabban: ebbe a történetbe ágyazva valamennyiünkről.
A felismerés bizonyos fázisai néha létrejöhetnek a tudatosság szintje alatt, az érzelmek szintjén is. A végeredmény azonban azon az elhatá-rozáson, illetve szándékon múlik, hogy meg akarok-e gyógyulni, és ezért mindent megpróbálok-e. Rajtam múlik, meg akarjak szabadulni gyötrő-kedves betegségemtől, hogy felkeressem a tanítót, mert hiszem, hogy segít rajtam.
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
