A nyomtatott könyvek felcíme ez volt: Út a forráshoz... A legfőbb Forrás, minden létező és élő Forrása Isten. A hozzá vezető egyik, az én szememben a legjobb és legfontosabb út Jézus. Jézushoz az evangéliumok vezetnek el minket, kommentárköteteim pedig az evangéliumokhoz mint Jézus-ismeretünk legfőbb forrásaihoz szeretnék elkalauzolni az olvasót. Ezeket a forrásokat az idők során mindenféle hordalék fedte be, ahhoz tehát, hogy ismét eljuthassunk hozzájuk, végső soron pedig a legfőbb Forráshoz, el kell távolítani ezeket a hordalékokat, mindenekelőtt kétezer év vallási félreértelmezéseinek rétegét.

Sajnos nem az oszthatjuk a keresztény egyházak közfelfogását, miszerint az evangéliumok mentesek a különböző „szentírások” keletkezéstörténetének ismert jelenségeitől, és csak a későbbi századok félreértelmezései homályosították el eredetileg kristálytiszta tanításukat. Hosszú évtizedek óta a szentírástudomány által igazolt ténynek számít, hogy már Jézus tetteinek és tanításának szóbeli áthagyományozása során hozzátapadtak az ő szellemétől idegen elemek, s ezeknek az idegen elemeknek a számát maguk az evangélisták is gyarapították. Így azután az evangéliumok nem csupán feltárják a Jézushoz, illetve Istenhez vezető utat, hanem részben el is fedik azt, vagyis nem minden további nélkül forrásai a Jézus- és istenismeretnek, hanem olykor hordalékkal fedett, zavaros vizű vagy éppen eldugult források.

Szándékom e munkával az volt, hogy lehetőség szerint kiemeljem az evangéliumokat, közelebbről Jézus alakját az idegen elemek hordaléka alól, a babona, a mágia és a dogmatizálás világából, abból az értelmezési rendszerből, amely érthetetlenné és követhetetlenné tette őt; pozitívan fogalmazva, ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy Jézus bárki számára érthetővé és követhetővé váljék, és így közelebb juthassunk az ő „központi álmának”, „Isten országának” kibontakozásához-megvalósulásához.

E cél érdekében az egyik legfontosabb feladatnak látszott, hogy abban, amit az evangélisták Jézusról elmondanak, illetve Jézus ajkára adnak, elválasszam egymástól azt, ami hitelesnek mondható, és azt, ami az áthagyományozók vagy az evangélisták vélekedése. Az újkori szentírástudomány évszázadok óta fáradozik ezen a legkülönfélébb eredményekkel, és teljesen eltérő vélemények alakultak ki arról, lehetséges-e egyáltalán ez a szétválasztás. Meggyőződésem, hogy bár matematikai bizonyosságú eredményt nem lehet elérni, nem az a dolgunk, hogy reménytelenül beletörődjünk a feladat megoldhatatlanságába, hanem hogy vég nélkül tovább kutassunk – az egyre pontosabb eredmény reményében.

A feladat kétségtelenül megoldhatatlannak látszik. Képzeljük el, hogy egy kolosszális kirakójátékkal van dolgunk, vagy hogy egy sok tízezer mozaikkőből álló mozaikképet kell összeraknunk, de a rendelkezésünkre álló kövek között vannak „jók”, azaz valóban a képhez tartozó és sértetlen kövek is, vannak „hamisak”, azaz olyanok, amelyek nem tartoznak a képhez, csak belekeveredtek a kövecskék hatalmas halmazába, és vannak „sérültek”, vagyis olyanok, amelyek hozzátartoznak ugyan a képhez, de vagy töredékesek, vagy átfestették őket, ráadásul rengeteg kő egyszerűen hiányzik, és nincs is valószínűsége annak, hogy előkerül – nem szólva arról, hogy nem is tudjuk pontosan, miféle képet kellene összeraknunk.

Mégsem reménytelen ez a vállalkozás, mert a meglévő köveket viszonylag megbízhatóan szét lehet válogatni és el lehet helyezni a keresett kép valószínűsíthető helyein, ennek alapján pedig több-kevesebb bizonyossággal meg lehet mondani azt is, milyen kövek álltak a most hiányzók helyén.

A mozaikkövek (Jézus mondásai) e szétszedésének, csoportosításának és összerakásának számos tudományos szabálya és módszere van, a megfelelő szakkönyvekben bárki elolvashatja ezeket. Azok számára, akik kétkedéssel vagy elutasítással tekintenek a tudományos szövegelemzési módszerek alkalmazására a „kinyilatkoztatás” feltárásában, egy haszid történetre utalok. A geri rabbi mesélte: „Gyerekkoromban nem voltam hajlandó a nyelvtan tanulmányozásában elmélyedni, mert úgy véltem, hogy az is csak egy tudomány a sok közül. Később azonban ráadtam a fejem – amikor észrevettem, hogy azon nyugszanak a Tóra titkai.” Most csak négy olyan szempontot említek meg, amelyet az „akadémiai tudományosság” nem, vagy csak kisebb hangsúllyal használ.

1) Jézus egyszerű, tanulatlan embereket szólított meg, és rögtön gondolkodásuk és életvitelük átalakítására akarta rávezetni őket. Ami tehát a galileai halászok és parasztok számára túl bonyolult, túlságosan „írástudói”, azt nem tekintem tőle származónak.

2) Jézust tévtanítóként, eretnekként ítélték el, ami arra utal, hogy saját istentapasztalata alapján valami újat mondott Istenről, vallásról, hitről, olyasmit, ami ellentmondott a zsidó hagyományoknak. Ami tehát szavaiban eltér kortársainak vallási elképzeléseitől, az valószínűleg tőle származik.

3) Azok a keresztény prédikátorok, akik továbbadták, illetve evangélistaként feldolgozták a jézusi hagyományt, egyrészt egyre inkább föl akarták magasztalni Jézust, tehát bearanyozták és isteni magasságokba emelték, másrészt pedig elfogadhatóvá akarták tenni őt a zsidók (és kisebb részben a „pogányok”) számára mint az Ószövetség („az ősi ígéretek”) töretlen beteljesítőjét és a kortársi apokaliptikus remények megvalósítóját. Az erre utaló mozzanatokat tehát le kell választanunk Jézus alakjáról.

4) Nem mondhatunk le a „józan paraszti ész” bevetéséről sem, vagy arról, hogy teret engedjünk megérzéseinknek, sejtéseiknek, mert mindkettő segíthet eligazodni a legkuszábbnak látszó labirintusban is. A „laikus gondolkodás” nem egyszer lendítette már előre a tudományos kutatást.

Természetesen nem képzelem azt, hogy biztosan tudom: „ezt és ezt mondta Jézus, amazt pedig nem mondta”; csak annyit állítok, hogy „igen valószínű, hogy ezt mondta”, vagy „igen valószínű, hogy ezt nem mondta”, s amit hitelesen tőle származónak vallok, arról sem állítom, hogy feltétlenül szó szerint úgy mondta, de azt igen, hogy hűen tükrözi Jézus szellemét.

Nyilvánvaló az is, hogy kutatásaim itt bemutatott eredménye nem végérvényes, és a jövőbeli eredmények sem lehetnek azok. Éppen ezért, ha ma valamiről úgy gondoljuk, hogy nem hitelesen jézusi, nem kell kihagyni az evangéliumokból, csak jelezni kell, hogy nem tartjuk annak; holnap kiderülhet, hogy mégis az, vagy pontosabb értelmezésben az, mint ahogy az is megeshet, hogy amit ma hitelesnek tartunk, arról kiderül, hogy mégsem az, vagy nem teljesen az. Ezért választottam azt az eljárást, hogy a fordítás szövegében 1) normál betűkkel szedtem, amit az evangélisták mondanak, 2) dőlt betűkkel, amit az evangélisták Jézus ajkára adtak, de nem tartom hitelesen jézusinak, s végül 3) dőlt és kövér betűkkel azt, amit hitelesen jézusinak tartok.1

A fordításban természetesen mindenkor a görög szöveget tekintettem perdöntőnek, de – különösen a nehezebb helyek értelmezésekor – figyelembe vettem nyolc meglévő fordítást is: négy német nyelvűt2, két magyart3, továbbá egy-egy angolt4 és franciát5.

Nem tartok igényt az eredetiségre. Szerepem csak annyi, mint a méheké a méz létrejöttében: összehordják a napból, földből, esőből, növények adakozásából keletkezett nektárt, és hozzátesznek egy kicsit önmagukból is. Hasonlóképpen igyekeztem összegyűjteni az utóbbi 250 év evangéliumkutatásának mára kiérlelődött legjavát, s azt úgy összerendezni, hogy valamilyen minőségi többlet jöjjön létre. A leírt gondolatoknak legalább 95 százalékát másoktól vettem. Mindannyiukat fölsorolni nem tudom, nem is akarom, de három nevet nagy hálával kell kiemelnem: azokét, akiktől a legtöbbet tanultam, és akiktől tételesen is legtöbbet merítettem; mindhárman a katolikus egyház „fekete bárányai”, s az akadémiai tudományosság szemében – többé vagy kevésbé – a teológia „outsider”-ei, de meggyőződésem, hogy mindezidáig ők jutottak legközelebb a történeti Jézus helyes megértéséhez: Bulányi György6, akitől Jézus tanításának értelmezését illetően tanultam a legtöbbet, Karl Herbst7, aki Jézus személyének és lelkületének megértésében segített leginkább, s akitől a legtöbbet idézem, valamint Eugen Drewermann8, aki Jézus „csodáinak”, főképpen gyógyításainak megértéséhez segített hozzá mindenki másnál jobban.

A leírtak számos ok miatt nem adhatják Jézus személyének, tanításának és tetteinek teljes magyarázatát. Tisztában vagyok azzal, hogy a fordítás, a jézusi mondások „szétválogatása” és a kommentálás egyaránt „a lehetetlen megkísértése”. Ami itt olvasható, voltaképpen csak irányjelzés, és azt mutatja meg, merrefelé keresem én a magyarázatot, illetve milyen irányt ajánlok az olvasónak a továbbhaladáshoz; másfelől pedig csak vázlat, amelyet célszerű az olvasónak „kibontania”9, illetve önmagára és saját világára alkalmaznia. Mindebben segítségére lehetnek persze a magyarázatokon belüli hivatkozások, akár további evangéliumi helyekre, akár más lábjegyzetekre.

A kommentárok megfogalmazásában a ma már talán régiesnek ható „mi”-formát alkalmaztam („úgy véljük”, „szerintünk”, „arra az eredményre jutottunk” stb.); nemcsak azért, mert ez klasszikus tanulmányírási stílus, hanem azért is, mert úgy vélem, ez a legalkalmasabb arra, hogy az író személye helyett annak mondanivalóját állítsa előtérbe. Úgy gondolom, a „Vegyünk két tojást...” stílusban megfogalmazott receptek jobban ráirányítják a figyelmet a lényegre, mint azok, amelyek így kezdődnek: „Veszek két tojást...”

Ezennel is megköszönöm mindazok szellemi, lelki, anyagi segítségét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy könyveim elkészülhessenek.