A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 8., Nagyböjt 2. vasárnapja
Mk 9,1-8 – Színeváltozás
A Tábor-hegyi jelenetnek csupán egyetlen mozzanatát szeretném most elmélkedésem középpontjába tenni. Ez pedig nem más, mint magának a színeváltozásnak az értelmezése. A legtöbb kommentár megmagyarázha-tatlan isteni csodaként mutatja be, én más oldalról szeretném megköze-líteni ezt az eseményt. Megközelítésem alapja saját élményből fakadó. Jézusnak a Mennyei Atyához való viszonyát olyan mély istenkapcsolatnak tartom, mely önmagán végzett lelki munkát feltételez. Erre utal az a néhány evangéliumi hely, amely a belső magányba elvonult, imádkozó Jézust tárja elénk. Okunk van azt feltételezni, hogy ebben a belső csendben találta meg Istent. A jungi pszichológia ezt úgy fogalmazná meg: saját individuációja során eljutott a pszichés fejlődés végső fázisába, amely a teljes érettség legvégső formája, amely csak keveseknek adatik meg. Ebben az állapotban nem az ego a személyiség irányítója, hanem a Selbst. Ez a lelki újjászületés állapota, melyben az egyén azonosul az önmagában felfedezett Lélekkel, az Isten Lelkével, magával az Istennel.
Egyéni életemben az intenzív lelki munka során, álomban vagy meditációs élményekben éltem át hasonlókat. Ezekben a helyzetekben az ember szerek nélküli módosult tudatállapotba, félig vagy egészen transzállapot-ba képes kerülni.
A Tábor-hegyen Péter, Jakab és János ilyen állapotban szemlélhették Jézust. Ebben a „más állapotban” ragyogóan fényes lesz az ember arca vagy egész teste. Fényburok veszi körül. A középkori Krisztus-ábrázolásokban és az ikonfestészet remekein gyakran láthatjuk például a trónoló Krisztust olyan helyzetben, amikor testét ellipszis formában fényburok veszi körül. A párizsi Cluny Múzeum kőből faragott, fényburkos Krisztus-ábrázolását gyakran választottam meditációs objektumnak. A meditációban eljuthat az ember arra a fokra, amikor annyira azonosul a meditációs objektummal, hogy maga is hasonló állapotot él át: fényburok veszi körül. Csoportos meditációban pedig a kiterjedt fényburok, mint egy „sátor”, az egész csoportot lefedi. Jelzi az elkülönítettséget, az Istennek lefoglaltságot. Ilyen nagyszerű meditációs élményt élt át Jézus a Tábor-hegyen, s ebbe az élménybe legközelebbi barátait is bevonta. Ennek a csodálatos világnak az elérési lehetősége természetesen mindannyiunk számára adott. Csak el kell kezdeni.
[Csizovszki Róbert, Ágfalva]
Március 9., hétfő
Lk 6,36-38
Rögtön három dolog jut az eszembe erről a rövid evangéliumi részről.
- A mértéket nekünk Istenhez kell igazítanunk és nem a másik emberhez, nem kifogás, hogy ő úgy, akkor én is úgy, hiszen úgy kell irgalmasnak lenni, ahogy az Atya is irgalmas velünk. Ez néha nagyon nehéz, érthetetlen és rövidtávon nem is biztos, hogy kifizetődő, de ha hiszünk benne, akkor van értelme.
- Vajon meg tudok-e igazán bocsátani a másik botlásaiért? Tényleg szívből bocsátok meg vagy csak mert illemből muszáj? Amellett, hogy megbocsátok neki szóban, nem raktározom-e el a bögyömben, hogy „Te mit csináltál akkor…”?
- „Adni, nagyobb öröm, mint kapni.” „Ha mindenki ad, mindenki kap.” Hányszor hallottuk ezeket és még sok ilyet, hogy adni jó… Vajon tényleg hiszem, tudom-e az adás örömét? Fiatalon is van annyi tapasztalatom, hogy amennyi csokit, könyvet, adományt, bátorítást, szeretetet adok, annyit is kapok vissza. „Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek.”
[Pálinkás Andris, Budapest]
Március 10., kedd
Mt 23,1-12
Ebben a részben Jézus a farizeusokról beszél a népnek. Elmondja, a farizeusok által mondottakat tegyék meg, de cselekedeteikben ne kövessék őket, mert gyakran csak képmutatásból cselekednek.
Jézus vádbeszédet mond, leleplezi a farizeusokat. A tanítók sora Mózessel kezdődött, a törvény az ő nevével kapcsolódott össze. Az írástudók az ő nyomdokain haladnak, „Mózes székében ülnek”. De vigyázni kell velük, mert mást mondanak, és mást tesznek.
Nem vagyok-e néha én is ’farizeus’? Nem mutatok-e néha mást, mint ami bennem van? Segítek másoknak, vagy csak beszélek a segítségnyúj-tásról? Nem vagyok néha képmutató? Mi mozgat? Az Istennek tetsző élet és cselekedet, vagy az emberek elismerését kiváltó tett?
[Kipke Karolina, Budapest]
Március 11., szerda
Mt 20,17-28
Akkor odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Megkérdezte tőle: "Mit akarsz?" "Intézd úgy - felelte -, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban."
A szülő a legjobbat akarja gyermekének. Azt szeretné, hogy egészséges legyen, hogy jól fejlődjön, hogy szeressék őt, elismerjék mások is okosságát, szépségét. Azt szeretné, hogy bekerüljön jó óvodába (!), erős iskolába, tanuljon szakmát, vagy járjon egyetemre. A szülő valójában a gyermekének akar ezzel jót, vagy magának? A szülő akarhatja-e a gyermekének a legjobbat?
A fiúk anyja protekciót kér Jézustól. Nem szép dolog. Hitbeli dolgokban pedig értelmetlen. Az, hogy a szüleim vallásosak (bokrosak), még nem biztosíték arra, hogy én is az leszek. Mindenkinek magának kell kialakítani az Istennel való kapcsolatát, és ápolni azt, illetve hozzá hűen élni. Ezt pedig senki nem tudja elintézni helyettünk.
„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért."
Miben akarok én nagy/jó lenni? Tudásban? Sportban? Beszédben? Hallgatásban? Másokra figyelésben? Önvizsgálatban? Segítésben?
Kit szolgálok? A családomat vagy a munkahelyemet? A házastársamat, gyermekeimet, vagy a főnökömet? Végzek-e szolgálatot a szűk családon kívül? Közösségben, templomban, vagy valamilyen karitatív tevékeny-ségben, vagy akár teljesen ismeretlenül?
[Bajnokné Kiss Gyöngyvér, Budapest]
Március 12., csütörtök
Lk 16,19-31
„Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. […]
Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt.
Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! […]
Fiam - felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. […] Akkor arra kérlek, atyám - mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.
De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak.
Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”
A gazdag ember és a koldus Lázár története legalább három tanulsággal szolgál a mi életünkben is.
Először is: megerősít minket abban a talán már-már elfeledett Bokor-eszményben, hogy boldogok a szegények, övék a mennyek országa (Lk 6,20). Úgy érzem, sokan kezdünk egyre inkább a gazdag emberre hasonlítani, hiszen nekünk is megvan mindenünk, ami a komfortos élethez szükséges, mi is tiszta és „menő” ruhákban járunk, nagyokat eszünk – és szeretjük elfordítani a tekintetünket, ha a világ nyomorával találkozunk. A komfortos élet önmagában persze nem bűn, de a szükséget szenvedő embert magára hagyó közöny már az. Persze olykor nagyon nehéz eldönteni, hogy egy koldus mennyire igazán rászoruló – túl sokat hallottunk csaló koldusmaffiákról, túl sok rossz tapasztalatot gyűjtöttünk már a metrómegállókban a vonatjegyükre ötszáz forintokat kuncsorgó „hazautazók”-ról. Talán erre a problémára vonatkozik a Didakhé intése: „Izzadjon meg az alamizsnád a kezedben!” Az adástörvény alól azonban nem adhat felmentést az, hogy „óh, már a múltkor is átvágtak…”
Másodszor: nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy itt, ebben az életben kell meghallanunk Jézus szavát és megtenni parancsait („Keressétek elsősorban az Isten Országát!”), mert a gazdag ember sorsa mintha azt súgná, hogy a késő bánat nem sokat ér. Ha érezzük és tudjuk, hogy mit vár tőlünk az Isten, akkor nem halogathatjuk megtenni azt.
Harmadszor: nem lehetünk babonásak, nem várhatunk csodajelekre, hogy ezekkel erősítsük meg a hitünket. Nekünk is van Mózesünk (=Jézus), és vannak prófétáink (=Bokros testvérbarátaink). Ha rájuk nem, akkor ugyan kire hallgatnánk? Jézus másutt is igen keserűen nyilatkozott a csodaváró hitről: „ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek (Jn 4,48)”. Higgyük el csodák nélkül is, hogy ha a világ nem akarja tönkretenni önmagát, akkor nagy szüksége van a jézusi üzenetre – akár a mi tolmácsolásunkban,
[Bajnok Dániel, Budapest]
Március 13., péntek
Mt 21, 33-43.45-46
Az Úr elment (messzire), és ránk hagyta az ő Országát. A mi dolgunk és feladatunk, hogy ezt ápoljuk, építsük, gondozzuk. És majd számot adjunk munkánkról. De azt sem szabad elfelejteni, hogy csak kölcsönbe, munkára kaptuk ezt a Földet, ezt az életet, és azt tovább kell tudnunk adni, legalább úgy, ahogy kaptuk. Vajon mennyire tudatos ez bennünk, hogy életünk ajándék, amit kaptunk, és amit mások is megérdemelnek, ám azt könnyen elvehetjük tőlük, ha önzőségünkben úgy gondoljuk, csak mi kaptuk ez a Földet. Kérlek, Uram, segíts ezt mindig szem előtt tartanom! Ámen.
[Garay Márton, Dunakeszi]
Március 14., szombat
Lk 15,1-3. 11-32
A tékozló fiú története talán az egyik legismertebb példabeszéd a bibliából. Nyilvánvaló mondanivalója nincsen mélyre rejtve: a megtérő bűnös fölötti Atyai öröm, a megbocsátó szeretet, és az emberi természet-ből fakadó testvéri elégedetlenség szeretetlen indulatai a bűnös vissza-fogadásán. De hogyan vonatkozik ez a saját életünkre, és eszünkbe jut-e mindig a kellő időben és helyen, mit kell/kellene tennünk az adott szituációnak megfelelően, akár az atya, akár a testvér, vagy netalán a tékozló fiú szerepében?
Türelmes vagyok-e az élettel, családommal, magammal, vagy én is idő előtt (az apa halála előtt) kikövetelem a jussomat, mert az nekem jár. Mert élvezni kell az életet, amíg fiatalok vagyunk - és ilyenkor örökre azok vagyunk-, és mennyi minden előrébbvaló dolog vár még ránk a (mennyei) atya akaratának teljesítése előtt (helyett). Ismerjem fel adott életszakaszom feladatait, és kontrolláljam vágyaimat a múlandó dolgok iránt.
Van-e bennem indulat, hogy irányítsam szeretteim életét, vagy el tudom engedni őket, akár fejet betörni is, készen a visszafogadásukra? És ha elengedtem magam, vissza tudom-e saját magam fogadni, bízom-e Istenben, hogy szeretete nem ismer megbocsáthatatlant?
Olyan jó lenne, ha mi is felismernénk hibáinkat, és mernénk visszamenni oda, ahova a lelkiismeretünk szava hív, a Mennyei Atyához. Még ha nem is éhezünk, vagy „szeretetéhes” szívünk hangját el is nyomják az élvezetek zajai.
És talán a legnehezebb dolog nem irigynek, lenézőnek lenni. Hogy ha Istenért élőnek ítéljük magunkat, ne vezessen ez egy olyan elitizmushoz, ami az egyént, a közösséget, vagy akár a Bokrot „kiemeli” az emberiség testvéri kötelékéből, mert „mi többet teszünk le az asztalra”. Nem lehetsz több másnál, mert saját magadhoz mérnek, és ha az „Atyának szolgálás” talentumait kaptad, nem szabad más zsebén tartani a szemed. Ha ezt igazságtalannak érezzük, jusson eszünkbe az Atya válasza: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” (Lk.15.31), és hagyjuk, hogy felmelegítse szívünket.
[dd]
