Bokor közösség
to

Vasárnapi elmélkedések

A vasárnapi elmélkedéseket az"Érted vagyok"folyóirat aktuális számából vettük át.

 

2019. június 2. - Mennybemenetel
Lk 24,46-53 - Érzések sodrában

A tanítványok az érzések sokaságát élik át rövid idő alatt. "Megrettennek" Jézus láttán. "Félelmükben" azt hitték, valami szellemet látnak. "Miért rémültetek meg? Miért támadt kétség a szívetekben?" - kérdezi Jézus. Kétség, csodálkozás... Még akkor is, azután is, hogy Jézus megmutatta nekik a sebeit.
Rettegés, félelem, rémület, kétség, csodálkozás...
"És akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat" S mivel halálával és feltámadásával beteljesedett az Írás, ez adjon erőt nekik, hirdessék a népeknek, hogy térjenek meg! Kövessék Isten parancsait. "Ti vagytok erre a tanúk."
Aztán az érzések sokkja után a belátás, a meglátás, a megértés után, amikor felfogják "tanú" voltukat, újabb megrázkódtatás: Jézus végleges eltávolodása.
Hogy a Mennybe emelkedett, vagy csak visszavonult? Tény, hogy a tanítványoknak a továbbiakban az ő fizikai jelenléte nélkül kell tanúságot tenni róla. S hogy miről tudnak tanúságot tenni? Mit tudnak hirdetni a népeknek? Amit megtapasztaltak Istenről a jézusi példán keresztül.
Törekedjünk mi is a találkozásra, megtapasztalásra. Ez ad erőt a felismert igazság, az örömhír hirdetéséhez, továbbadásához. Nem a megértettnek, hanem az átéltnek lehetünk tanúi.

[Berényi Rita, "Keleti szél" közösség]

"Kivezette pedig oket egészen Betániáig, és fölemelve kezét megáldotta őket."
   - Milyen isteni ígéretek meghatározók számomra?
   - Milyen típusú erőben öltözöm szívesen?
   - Kire szoktam áldást mondani?

[Angel]

Az oldal tetejére


2019. június 9. - Pünkösd
Jn 14,14-26 és 20,19-23 - Szentlélek és tanúságtevő küldetés

Úgy érzem, hogy János evangéliumának két fejezetét és megjelölt passzusait egybe kell olvasnunk, amikor (kapcsolódva a Pünkösd emlékünnepéhez) a Szentlélek üdvtörténeti szerepéről elmélkedünk.
Az Újszövetség szerint a Szentlélek először Jézus Krisztus életében fejezte ki működését, majd pedig Jézus földi életének lezárultával kiáradt a tanítványokra, hogy általuk folytatódhasson az evangéliumi tanúságtétel. Vagyis a Szentlélek biztosítja Isten tervének folytonosságát és folytathatóságát, megteremtve a kapcsolatot a tanítványok számára a Jézus megtestesülését és mennybemenetelét követő idők között.
A János által megidézett epizódok e kétfajta idő határmezsgyéjéről valók, azaz két világ határáról, amelyeknek az egzisztenciális különbsége sokkoló félelemmel tölthette el a tanítványokat: a mindennapi világgal felhagyva a Mesterrel együtt élni (a múltban), és (a jövőben) élve maradni a Mester eltávozta után, a mindennapi világban immár idegenül. Jézus, ahogyan János közvetíti, mélyen átérezte az árván maradt tanítványok helyzetét, ezt a bizonyos senkiföldje-helyzetet. Az Utolsó vacsorán ezért szólnak utolsó szavai a Szentlélekről, a tanítványok másik, immáron örökre szóló pártfogójáról (paraklétosz): "Kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz" (Jn 14,16-17). És ezért lesz már a Feltámadás estéjén Jézus legelső gesztusa a tanítványok felé rálehelés, a Lélek konkrét és szimbolikus átadása: "Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondván rájuk lehelt, és így folytatta: "Vegyetek Szentlelket!" (Jn 20,21-23).
Látnunk kell azonban, hogy a paraklétosz-Szentléleknek nemcsak az esendő embert kell vigasztalnia a tanítványokban, de erőt is kell adnia bennük a küldetésre választott apostolnak is. Az Utolsó vacsora búcsúbeszédében elhangzó jézusi biztatás és ígéret a Feltámadást követő első jézusi megjelenés különös epizódjában (ahogyan Jézus középre áll, megmutatja sebeit, a tanítványokra lehel) a tanúságtétel parancsává és a bűnbocsánat hatalmának felelősségévé súlyosul - "Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. ... Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak" (Jn 20,21-23) -, nem utolsósorban azt a súlyos dilemmát is magában foglalva (legalábbis János szövege szerint), hogy Jézus tanítványa egyáltalán megtagadhatja-e a bűnbocsánatot.

[Berta Erzsébet, "Keleti szél" közösség]

"Ha valakiknek megbocsátjátok bűneit, azok megbocsátatna nekik, ha meg valakiéit megtartjátok, megtartatnak."
   - Milyen szellemiség árad belőlem?
   - Milyen szellemiség tölt el?
   - Milyen típusú küldetést tudok továbbadni?

[Angel]

Az oldal tetejére


2019. június 16. - Szentháromság vasárnapja
Jn 16,12-15 - Utalások az egységre

Az alaphelyzet világos: Jézus búcsúzkodik. Búcsúzkodik, mert mennie kell. Vagy azért, mert a zsidó elit mostanáig tudta tolerálni Jézus tevékenységét, és türtőztetni a hatalomvesztéstől való félelmét, vagy azért, mert úgy érezte, hogy jobban szolgálja már az Isten Országának az ügyét, ha véget vet a direkt tanító-tanítvány kapcsolatnak. Engedi tanítványait a saját lábukra állni. "...mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad...." (Jn 12,24).
Az, hogy az Isteni Igazságból tanításai, illetve a közvetlen kapcsolatfelvétel során mennyit tudott átadni, az elsősorban az őt hallgatók befogadókészségén és nyitottságán múlott. A kijelentés, hogy "Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok elég erősek hozzá...", azt sejteti, hogy ezen készségekben még korlátozottak voltak. Más szóval: a tudatuk nem volt olyan állapotban, hogy ki tudjon tágulni az Isteni Igazságok teljességére. Túl merev, a korábbi ismeretekre, hiedelmekre, tapasztalatokra szűkült, azok ismerős biztonságához ragaszkodó lehetett. Lehet, hogy a Jézus által visszatartott tanítások rombolóan szétfeszítették volna akkori világképük és tudatuk kereteit. Nem bírták volna el. Az információk mennyiségén és másságán túl az érzelmi akadályok is jelentősek lehettek: túl sok félelem és a szívnek az a bizonyos keménysége.
Vajon miről beszélt volna még Jézus....?
A búcsúbeszéd után Atyjához fordul, és talán ebben az esszenciális imában találjuk a választ: "...Legyenek mindannyian eggyé annak erejében, ahogy te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned! Ők is legyenek bennünk..." (Jn 17,21).
Úgy érzem, hogy a hátramaradt tanítások az egységről szóltak volna: a látható és láthatatlan világ egységével, a teremtett világ minden létezőjének testvériségével, annak szellemi, lelki és akár konkrét megtapasztalhatóságával lettek volna kapcsolatban. Azt tapasztaltam, hogy szépre és csúnyára, jóra és gonoszra, én-re és te-re kettévált, ellentéteken alapuló világunkban ez az egyik legnehezebben elfogadható igazság.
Visszaemlékszem egy húsvét éjszakai szertartásra, amikor sokadmagunkkal ültünk szép rendben, a padsorokban az oltár felé fordulva. Én éppen azon ábrándoztam, hogy vajon milyen hasznos és kedves gyermeke vagyok az Úrnak, és szinte már ezen gondolatoktól is felmagasztalva éreztem magam. Akkor váratlanul megszólalt belül egy hang: - Igen, mint ahogy az összes többi itt ülő ember is...
Elszorult a szívem. Nemcsak én egyedül... Majd szégyent éreztem nyilvánvaló önzésem miatt. Hirtelen mintha a padsorok előtt állva láttam volna mindannyiunk arcát fényben enyhén fölfelé tekintve, egyformára igazodva. Az érzések eredője végül egy kis szomorúsággal vegyült hála lett. A hála érthető, hiszen egy örökérvényű igazság vált belső tapasztalássá bennem e szimbolikus képek segítségével. De érthető a szomorúság is, mert éppen egy önmagammal kapcsolatos illúzió rendült meg. És ha fájdalmas is, az illúzióknak menniük kell, hogy helyükbe léphessen Isten Országának az Igazsága. A Lélek bizonyosan vezet ebben minket.
Jézus nincs már mellettünk fizikai valójában, hogy rámutasson...., hogy elmondja..., de ígérete szerint mégsem hagyott egyedül minket. A Lélek velünk van, és ha őszinte vágy, nyitottság és bátorság van bennünk, talán meghalljuk az igazság szavát.

[Orbán Ágnes, "Keleti szél" közösség]

"Ő fog engem megcsillogtatni, mert az enyémből merít és azt hirdeti meg nektek."
   - Mennyire vagyok kíváncsi s teljes igazságra? Miben? Miért?
   - Mennyire engedem felcsillantani kincseimet? Kinek? Miért?
   - Mennyire tudatosítom kincseim Forrását?

[Angel]

Az oldal tetejére


2019. június 23. - Úrnapja
Lk 9,11b-17 - Barátságos fogadtatás

A mai evangéliumi rész Jézus egyik kenyérszaporításáról szól. Sokszor, sokan elmélkedtek erről, mi újat mondhatnék erről a részről - merül fel bennem. Csakhogy éppen ez az egyik szépsége az evangéliumnak, hogy minden egyes olvasáskor más és más színe, mondanivalója tűnik elő. Mint ahogy egy erdővel borított hegyoldalnak is más és más a színe, látképe az évszak változásával, de egy napon belül is, attól függően, hogy a kelő nap lágy fénye súrolja-e, vagy sötét vihar tépi.
Számomra a mai szakasz első félmondatát világította meg a Lélek sugara. Eddig nem is figyeltem fel erre: "Barátságosan fogadta őket, beszélt nekik Isten országáról..."
Mennyire sokat számít a barátságos fogadtatás. Jézus nem háborog, hogy "Jaj, már megint itt vannak a nyomomban, pedig a tanítványokkal el akartunk vonulni egy csendes helyre!" Rugalmasan változtat a programon, és tanítani kezdi a népet. Türelmesen, barátsággal beszél nekik Isten országáról, és nem méltatlankodik, hogy alig értenek valamit a tanításából. De ha megértenek is valamit, alig remélhető, hogy attól kezdve az életüket is aszerint alakítják. Ma úgy mondanánk, Jézust nem töri le a tömegpasztoráció nulla felé tartó hatékonysága.
Barátsággal fogadja őket, és beszél nekik Isten országáról. Talán éppen ez a barátságos hozzáállás, a nagy tudású ember gőgjének teljes hiánya az, ami sokakat megnyer. Lehet, hogy nem értik a magas röptű szöveget az Isten országáról, de látják, hogy a Mester szívvel-lélekkel köztük van. Nemcsak a szellemük táplálására figyel, hanem az éhségük megszüntetésére is gondja van. Akinek a szavai és a tettei ennyire összhangban vannak, az könnyen elnyeri az emberek bizalmát, és akiben bíznak, azt követik is. Elhiszik neki azt is, ami nem egészen érthető.
Az emberek többsége - ma is - nem annyira a fennkölt, felhők fölött járó gondolatokat keresi a vallási közösségben, templomban, mint inkább a barátságos fogadtatást, a közösséget, és különösen a tájékozódási pontokat, az életvezetési mintákat, amelyek segítenek eligazodni az élet szövevényes útvesztőiben.
Megnyugtató tapasztalni, hogy aki az Isten országáról beszél - Jézus vagy napjainkban bárki, aki őt követi -, annak lehet pozitív gesztusa a korgó gyomorhoz is.

[Balogh László, "Keleti szél" közösség]

"...És fogadván őket, beszélt nekik Isten királyságáról, a kezelésre szorultakat pedig meggyógyította."
   - Hol, mikor, mennyi magánéletre futja?
   - Hány embert tudok egyszerre fogadni?
   - Mit teszek azokért, akik számítanak rám?

[Angel]

Az oldal tetejére


2019. június 30. - Évközi 13. vasárnap
Lk 9,51-62 - A Jeruzsálembe vezető úton

Akik hiszünk Istenben és Jézusban, mindannyian arra tartunk. Jézus három évi működése során folyamatos zarándoklatban élt. Csodálatos, magával ragadó személyisége és - itt hozzá kell tennünk - sok csodája és gyógyítása okán számos követője, társa akadt, akik kezdetben meg sem értették tanításának lényegét. A szeretett tanítványokból kettő, Jakab és János égből leszálló tűzzel emésztették volna el az őket szállásra befogadni nem akarókat.
Jézus mindenkit figyelmeztetett. A vele közösséget vállaló zarándokúton, ahol folyamatos Emberfia-Isten-kapcsolat van, ahol állandó az Istenben levés, "a rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét". A három év "extázisa", istenközelsége, Istenben levése szerint érthető: "Hagyd a halottakra, hadd temessék el halottaikat, te pedig menj, hirdesd Isten országát!" Valamint semmivel kapcsolatban ne legyenek aggodalmaitok, ne legyen aggodalmunk!
Mi itt, most, s talán míg világ a világ, Istent szeretőként és keresőként Jézus tanítását, példáját szemünk előtt tartóként éljük statikus világunkat:
- Gyermekkor: testi-lelki-szellemi fejlődés; tanulás, felnőtté vágyódás.
- Ifjúkor: énkeresés, párkeresés, Isten keresése.
- Felnőttkor: család-felelősség, egzisztencia - munka, biztonság - aggodalom.
- Öregkor: funkcióvesztés, betegségek, testi bajok, szellemi leépülés, családban, gyermekekben, unokákban való fájdalom-öröm.
Ezek az átlagember életállomásai. Természetesen közben beleférnek apró kis zarándoklatok; percek, órák, napok Istennel való együttlevése. Esti imák, családi együttlétek, templomi mise, akár egy El’ Camino, római vagy egyéb zarándoklat. Egy átlagember talán ezekben a percekben élheti meg az Istennel alkotott szoros együttlétet.
Az ember egzisztenciális kérdései, amelyek legtöbbször szorongással is járnak: a halálhoz fűződő viszonya, a halálfélelem, a döntés szabadságától való félelem, félelem az elszigeteltségtől, s leginkább szorongás a magára maradástól.
És az élet nagy kérdései: Miért is vagyok a világon? Mi az, ami egyre inkább felerősödik bennem? A halálfélelem? Mennyire érzem magányosnak magam az élet egy-egy nagy helyzetében? Merek és tudok-e szabadon Isten mellett dönteni?

[Kis Imre, "Keleti szél" közösség]

"A Szabadító pedig így szólt hozzá: "Egy sem alkalmas az Isten királyságára, aki az ekére veti a kezét és hátrafelé néz!"
   - Merre nézek, amikor új barázdát szánt az ekém?
   - Mire sarkallom enyéimet? Mire várok tőlük buzdítást?
   - Milyen kapcsolatom van a halottaimmal?

[Angel]

Az oldal tetejére


 

 

 

Archív elmélkedések Achívum