A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2015. július 5. - Évközi 14. vasárnap
Mk 6,1-6 - Ha nem otthon, hát másutt!
Otthon, édes otthon! A sok bolyongás után végre anyuci
ölelő karjaiban, ötcsillagos konyháján, puha-meleg ágyikómban, néhai
apukám megörökölt ácsműhelyének ismerős szaga mellett. Az ablakból
csupa ismerőst látok elmenni a házunk előtt. Játszótársak, tesók,
rokonok, szomszédok, kuncsaftok. Szombaton mindnyájukkal találkozom a zsinagógában.
Majd jelentkezem felolvasásra. Ó, mekkora ajándékot hozok én nektek, drága
földiim!
Eljött a szombat, fölolvastam nekik Izajásból. Átadtam az ajándékot: a jó hírt,
hogy nem kell tovább várakozniuk az Isten Országára. Leesett az álluk, de nem
az ajándékom bontogatása közben gerjedő örömtől, hanem a rajtam való
megütközéstől. Az én állam is leesett. Hogy lehetnek ennyire bizalmatlanok
irántam? Pont ők, akik kiskorom óta ismernek engem is, a családunkat is.
Vagy tán épp ez a bökkenő? Hogy ismerték aput, a megbízható ácsot, és fiát,
a megbízható ácslegényt, aki egyszerre csak eltűnt, és most valamiféle prófétaként
jelenik meg? Mivé akarja feltolni magát?! Csak hátrább az agarakkal! A cipész
maradjon a kaptafájánál, az ács a gyalupadjánál! Megjátssza itt magát nekünk,
mintha különb lenne nálunk. Pedig pont olyan szürke kis názáreti. Mint bármelyikünk.
Tisztában vagyunk vele, kívül-belül. Ismerjük őt is, meg az egész retyerutyáját.
Mit akar ez? Honnan szedi ezeket az eretnekgyanús nézeteit? Ezeket a szemfényvesztő bűvészmutatványait?
Ezt a gyanús sihederekből álló sleppjét? Csak ne nagyon ugráljon! Mert könnyen
elláthatjuk a baját.
Elcsüggedhetnék, lovak közé vethetném a gyeplőt. Foglalkozzék egy ilyen
lüke társasággal a devla! De én nem adhatom fel. Ha otthon nem, hát másutt, de
nekem hirdetnem kell a jó hírt. Jaj nekem, ha nem hirdetem! Boldog vagyok, hogy
hirdethetem. S ezt a boldogságot sem tartom meg magamnak.
Mekkora próféta vagyok otthon? Milyen következtetésekhez juttatnak kudarcaim?
[Kovács Tádé, Tata]
"Csodálkozott a bizalmatlanságukon. Majd körbejárta a falvakat tanítván." (Mk 6,2)
- Mennyire bénít a bizalmatlanság?
- Mennyire fokozza a lendületemet a kudarc?
- Mivel szoktam megütközést kelteni?
[Angel]
2015. július 12.
- Évközi
15. vasárnap
Mk 6,7-13 - Igénytelenül-igényesen
A Mester hajthatatlan. Hazalátogatása óriási kudarcsorozattal járt. De
kimagyarázta.
Csak a messziről jött ember az újság. A hazai, ha kivakarózott is, csak
a mi kutyánk kölyke marad. Semmi különös. Az a furcsa, ha mégis produkál valamit.
Elindul hát a szomszéd falvakba, és tanítványait is ugyanarra "szökteti" kettesével.
Tanítsák a szeretetet! Illusztrálják a "tananyagot" gyakorlati demonstrációkkal!
Az első ilyen demonstráció mindjárt az, ahogy ők ketten viszonyulnak
egymáshoz. Ahogy kisegítik, fölváltják, értik, kiegészítik, kijavítják, elfogadják
egymást. Ellátja őket a továbbiakban mindennel, ami útjukon szükséges lehet.
De ez az ellátmány igen paradox. Főleg arra tér ki a Mester, hogy mi mindent
ne vigyenek magukkal. No persze, könnyebben repül a léghajó, ha nincs túlterhelve.
De hát a föníciaiak épp azért találták föl a pénzt, hogy ne kelljen mindenkinek
tehenet és kemencét cipelnie magával, ha tejet akar inni vagy kenyeret akar enni.
Munkával apró érmékre tehet szert, s azokért vehet tejet, kenyeret stb. A Mester
most nemcsak a kenyeret tiltja ki a tarisznyájukból, hanem magát a tarisznyát
is; nemcsak az ennivalót, hanem a táskát is, amibe a kapott ennivaló egy részét
eltehetnék másnapra. Sőt a pénzt is, amivel biztosíthatnák, hogy éhen ne
maradjanak, ha például senkitől sem kapnak ennivalót.
Mi marad hát? Ruha, cipő, bot. Ezek a járás kellékei. Hegyre menet jól jön
a bot. Ha megállnak, támaszkodhatnak rá. A lebernyegszerű ruha takarónak
is jó, ha a nem túl hűvös palesztinai éjszakát szabad ég alatt kellene tölteni.
Ilyenkor is jól jön a bot kóbor állatok elhessegetésére. De aludni is jobb házban,
és ha enni akarnak, akkor is be kell kéretődzni valahová.
De hogyan? Hát a jóhírrel! A szeretet ismertetésével és gyakorlatával. Ahol ők
megszállnak, elpárolog a viszály, a versengés, a békétlenség szelleme. - Nézzétek,
hogy szeretik egymást, meg minket is! Bármeddig ellehetnének nálunk. Dehogy vannak
a terhünkre. Jó velük. Nem esznek sokat. Bent maradnak a szobában, míg kimossuk
egy szem ruhájukat. És ahogy meg akiről beszélnek! Az embernek kedve támad
közéjük tartozni.
Ha volna két ruhájuk, kimoshatnák a patak partján, nem kellene bekéredzkedni.
Ha sorkoszton lennének, sok idő menne el azzal, hogy új helyet keressenek,
új és új családokkal ismerkedjenek. Megint a küldetés tartalmára jutó idő kurtulna.
Pedig amilyen igénytelennek kell lenni minden mással, olyan igényesnek kell lenni
az evangelizálás tartalmával, tartamával, formájával, illusztrálásával. Úgyhogy
elfogadhatnak kosztot, kvártélyt, mosást, mindent jó szívvel, köszönömért, ha
a település lakói elfogadják az evangélium felkínálását tőlük. Az életközösség
minden szinten: anyagi, szellemi, lelki szinten egyaránt működhet, működjön.
De ha szellemi-lelki szinten nem működik, akkor anyagi szinten nem szabad
működnie. Ha az evangélium nem kell, akkor a koszt-kvártély sem vehető igénybe.
A port sem viheti el onnét a saruján a munkás, aki egyébként méltó lenne a bérére,
de ingyenélő nem lehet!
Túl optimista volt a Mester? Nem. A térítő-gyógyító munka eredményesen működött
mind a négy égtáj felé. Az emberek igényelték az igénytelen apostolok igényes
munkáját. Vajon ma nem?
Hogy állok ezekkel? Kivel fogok össze? Mivel vagyok igényes? Mivel igénytelen?
[Kovács Tádé, Tata]
"Azután kijőve meghirdették, hogy térjenek meg." (Mk 6,12)
- Mennyire hajhászok népszerűséget?
- Mennyire adom áron alul az értékeket, csak vigyék?
- Miért, mit és mennyit fogadok el cserébe?
[Angel]
2015. július 19. - Évközi
16. vasárnap
Mk 6,30-34 - Sürgős tömegpasztorálás
A Mester optimistán viszonyult az evangelizálás sikeréhez, és nem is csalódott.
A hazai kudarc után sikerek érték őt is, a tanítványpárosokat is. Visszajöttek
hozzá. De nem némán. Földobva érkeztek. Tele élménnyel, tele lelkendezéssel.
Mások gyógyultak, mások tértek meg, mások lettek testvéreik, de mégiscsak nekik,
mégiscsak az ő szavukra, az ő kezüktől, az ő imájukra, olajozásukra,
prédikációjuk, tanúságtételük nyomán. És ez nem tartozik másokra. Kívülállók
meg sem értenék, talán még meg is ütköznének rajta. Ide intimitás kell, ide szabira
menés kell. Nosza, menjünk szabira! Nincs hozzá jogunk? Nem érdemeljük meg? Sőt,
szükségünk van rá! Megfulladunk, ha nem mesélhetjük el. Mire menne a Mester 12
megfulladt munkatárssal? Indulás! Evezzetek!
Megérkeztünk. Na, most kifújhatjátok magatokat. Piknikezésre is lesz végre időnk.
Meséljetek!
Vagy ne! Még ne! Várjatok kicsit! Ezek megelőztek minket a parton. Kíváncsiak
ránk. Szomjasak az igazságra. Sajnálom őket. Titeket is sajnállak, de ti
állandóan velem vagytok. Pihizünk, beszélgetünk később, de ezek apátlan-anyátlan
árvák. Mit kezdenek magukkal a juhok, ha nincs pásztoruk. Pásztoruk vagyok, pásztorukként
kell szerepelnem. Jó legelőt kell terítenem nekik. Akinek van füle, nyissa
ki, testvéreim!
Mire használom a szabadidőmet? Mikor tudom rászorulók igényeit a magaméi,
az enyémekéi elé helyezni?
[Kovács Tádé, Tata]
2015. július 26. - Évközi
17. vasárnap
Jn 6,1-15 - Se vásárlás, se pazarlás, se
puccs
Augusztus végén folytatódik majd Márk evangéliumának követése.
Addig János 6. fejezetét olvasgatjuk vasárnapról vasárnapra. Jó helyen iktatjuk
ide
ezt a részt.
Történetileg akár itt is lehet a helye. A tömeg ki van éhezve Jézus szavára.
Étlen-szomjan követik, neki sem nagyon marad ideje tőlük evésre. De hát
nemcsak igével él az ember, hogy Jézus gondolatának másik felét is leírjam. Hatalmas
vendéglátás következik tehát.
Jézus egy kisfiú öt kenyeréből és két halából indítja el, fölfohászkodva
égi Apácskájához. Aztán a tizenkettő közreműködésével folytatódik a
folyamat. Azokéval, akik egészen másképp képzelték a folytatást. Sokkal prózaiabban,
sokkal szokványosabban, sokkal önösebben: úgy, hogy most már elég volt a jópofizásból!
Kiki menjen dolgára, ha vacsizni akar, térjen be az élelmiszerboltba, hadd együnk,
dumcsizzunk egymással végre. Ki köp a levesünkbe? Pont a Mester? De hát mi szóltunk
neki, hogy záróra, köszönjük a látogatást, küldjön már el végre mindenkit. Erre
megvendégel egy fővárosnyi tömeget. [Kroll könyve szerint Jeruzsálemet Salamon
idején 5200-an lakták.] És nekünk kellett őket leültetni a dús gyepre. Persze
éhesen és lelkesen megtettük. Kíváncsian várva, milyen trükkel "eteti" majd őket
a Mester.
De csodák csodája, trükk nélkül mindenki evett bőségesen, és még maradt
is. Amúgy a Mester sosem trükközik. Nála mindig minden valódi. Legfőképp
önzetlen nagy szeretete, amely ragadós. Ja, és még valami: a kevés is elég neki,
ha az mindenünk, mert sose kíván tőlünk lehetetlent. De a sokból sem enged
pazarolni. A maradékot össze kellett szednünk. Nem hagytunk szemetet. Ő nagy
környezetvédő. Mindenre vigyáz, ami az emberért van, és semmire, ami nem.
Mi tudtuk, hogy nagy próféta, Isten remek embere, de most a tömeg is rájött.
Ilyen vezetőre vágytak mindig. Készek voltak a királyválasztó puccsra.
Mi természetesen élére álltunk volna a dolognak. De ő elzavart minket a
túlpartra. Azt hittük, kíméletből ki akar minket hagyni a buliból. Nem akartunk
lemaradni erről a magasztos élményről, de ő bárkába kényszerített
minket [Mk 6,45-46]. Amint megtudtuk, a puccs elmaradt, mert ő meg elbújt
a bokorba. A Bokor persze jó hely, de nem ilyenkor, amikor ki kellett volna állnia
végre a politikai porondra, ahogy azt kezdet óta reméltük tőle. Hogy nincs
puccs vérontás nélkül? Lehet. De nem megérte volna? Neki soha nem éri meg. Az
övét, az övéiét onthatják, de ő és az övéi nem tehetik. Hiába, finnyás egy
kicsit. Inkább sose lesz király, de mi ne bántsuk egymást. Ez ő.
Mit teszek az emberek testi-lelki szellemi táplálásáért? Mit vállalok azért,
hogy ne bántsák egymást az emberek?
[Kovács Tádé, Tata]
"Amikor pedig jóllaktak, azt mondta tanítványainak: szedjétek össze a maradék morzsákat, hogy semmi kárba ne vesszen." (Jn 6,12)
- Mennyire veszem komolyan a környezetvédelmet?
- Mit tekintek szemétnek és mit nem?
- Mit csinálok a maradékkal?
